Másik Magyarország

A magyarországi választásokat Hungaricummá kéne tenni. Minden alkalomra turistákkal megrakott buszokat kellene szétszórni a nagyobb városokban, bemutatni nekik az érdekességeket, hogy mik itt a lehetőségek, most épp miről szavazunk, ehhez képest a pártok mivel kampányolnak és egyáltalában véve milyen is az a bizonyos echte ungarische szavazás. Végén mindenki egy új élménnyel és egyfajta megkönnyebbüléssel térhetne vissza országába, legyen az bármilyen, bárhol.

Kicsit későn kaptam észbe, a választási plakátok már javában elborították az utcákat, mikor elkezdtem azon gondolkodni, hogy most épp mit is fogok csinálni, mármint választás témában. Nem vagyok pártember, fan, supporter, vagy nevezzük bárhogy is. Nem húzogatok ikszet mert valamelyik "olyan cuki". A plakátokat nézegetve, egy-két tévés elszólást hallgatva egyre erősödött bennem a gondolat, hogy ezt most kihagyom. Egyszerű okból: ez, most nem erről szól. Mint ahogy az önkormányzati választás, Március 15, vagy Október 23 sem a törpediktátor Viktorrol, vagy a népnyúzó Gyurcsány-Bajnairól szól - elvileg -, ez sem. Most, éppen, arról kívánunk dönteni, hogy mit akarunk elérni Európában, milyen irányba akarjuk terelni az öreg kontinenst, hogyan, kikkel képviseljük érdekeinket, mint nemzet a nemzetek között?

Ehhez pedig kevés az "Egy ország mondja elég". Könyörgöm, miből? Az EU-ból? Vagy Gyurcsány-Bajnai-szoci-fóbiából küldjek embereket képviselni a hazát, akikről nem tudom, hogy mit akarnak csinálni? Ehhez kevés a Göncz Kinga, akiről viszont tudjuk, hogy képtelen az ország érdekeit képviselni. Nem mellesleg a náci veszély sem elég, vagy a világválság - aminek, európai szintű kezelése lehetne téma, de nem az -: nem erről döntünk.

A mainstreamből négy oldali elképzeléstelenség és a hazai problémák meglovagolása ömlik egy ettől teljesen független témakörben.

Így aztán még végleges kiábrándulásom előtt fogtam magam és megnéztem a hat lehetséges párt honlapját program után kutatva, egyrészről, hogy találok-e (most nem röhejes, hogy ez sem biztos ilyenkor?), másrészről, hogy vannak-e bennük felvállalható részek?

Lássunk is neki:

MSZP

Európai parlamenti választás szempontjából az oldal üres, a jobb felső sarokban pihen egy tizenkétcsillagos zászló, amire kattintva elolvashatjuk a jelöltek életrajzát. Ennyi. Úgy fest a szocik, most még el vannak foglalva a "konzervatív fordulattal" - erről majd később -, illetve próbálják kimagyarázni, hogy több hétig szarakodtak egy miniszterelnök cserével, most meg az van, ami. Ettől valahogy nem jön meg az ember kedve a Göncz Kingához.

Fidesz

Így az elején annyit írjunk a javukra, hogy van egy külön oldaluk a célra. Szubjektív véleményem szerint amúgy szar és kezelhetetlen. Olyan Fideszes: ha nagyon akar az ember, megnézhet pár tíz videót, amiben a jelöltek elképzeléseiről hallhat - bár erre valószínűleg csak hardcore-supporterek vállalkoznak -, vannak életrajzok, fotók. Átfogó program, elképzelés sehol. Oh és létezik ilyen index-szájbarágó szerű valamijük a főoldalon "Mit kell tudni?" címmel, ahol, ha néhány témakörbe az ember beleolvas, tipikus baloldali demagógiával szembesülhet, úgyhogy kitérőként érdemes belekukkantani. Hát ettől sem vagyok beljebb, sebaj: tovább!

MDF

Semmi. Gyűjthetek ajánlócédulát, meg nézhetem a Bokros bajszát. Kezd elmenni a kedvem.

SZDSZ

Szintúgy. Félelemkampány, konkrétumok nélkül. A friss hírek közt szerepel, hogy Európai drogpolitikát szeretnének, és hogy már tíz éve a legalizálásért küzdenek. Annyira nem vihették túlzásba, ha kormánypártként nem sikerült. . .

Lehet más a politika!

Hát így kétlem. EU-választásról annyi, hogy megvannak a kopogtatócéduláik. Program sehol, a "céljaink" rovatnál letölthető egy dokumentum, ahol erről is szó van. Három oldalon, amiből kettő pont valóban fontos: a fenntarthatóság és az együttműködés. Több ez, mint amit a többiek összehoztak, de kevés, nagyon kevés.

Jobbik Magyarországért Mozgalom

Hát akkor a végére a meglepetés. 56 oldalas program, a főoldalról rögtön észrevehető. Nagyrészt blőd baromság, nemzeti-proletár támogatásra épült hülyeség, de létezik! Paradox módon a demokrácia ellenségeinek kikiáltottak viselkedtek a legdemokratikusabb módon: megmondták, hogy mit szeretnének csinálni. Az elismerés mindenképp jár nekik, és, ha az SZDSZ, vagy ezek közt menne a meccs, mint ahogy ezt a "liberálisok" látják, hát gondban lennék: fogalmazzunk így.

Összefoglalva. Program leginkább nincs. Ha van, baromság. A kampány célnélküli, napi politikára levetített és köze nincs ahhoz, ami ennek a szavazásnak a lényege lenne. Tájékoztatás semmi, színek és érzelmek alapján, ha van kedved, húzhatsz ikszet, de aztán, hogy nehogy számon lehessen kérni valamit: hát nem is ígérnek semmit.

Igazából becsukott szemmel is szavazhatunk. Ezekből bármelyik jut be, hűen képviselni fogja az országot.

Jó dolog ez az internet. Olvashat az ember sok százféle véleményt egy témáról is. Aminek amúgy rendszerint több eredménye nincs is, mint hogy szerzőjének elmebeli állapotáról képet ad, mindenesetre már ez is hatalmas előrelépés. Nagyobbnál nagyobb baromságokat olvashatunk frissen, ropogósan, hülyébbnél hülyébb kommentekkel, és nézhetjük, amint idiotizmus terén egymásra licitálnak kedves honfitársaink. Igazán jó szórakozás. A dolog trükkje az, hogy olvassunk minél váltakozóbb véleményeket és ehhez tartozó oldalakat!

Vizsgáljunk meg két történet, ítéletet pedig alkosson a Kedves Olvasó!

"Levágta barátnője fejét egy magyar gárdista"

Hát úgy tűnik nő az elborult agyú emberek száma az országban, magát a történetet most hagyjuk. Az érdekesség az index tálalása: nem fiatalember, nem férfi: magyar gárdista. Amit rendszerint elutasítanak, a kategorizálást, a társadalmi csoportok kollektív bűnösségére való utalásokat, na, ezeket most gyorsan összehozták. Persze, gárdába be kell lépni, cigánynak meg születik az ember, szóval nem ugyanaz a helyzet, mindenesetre érdekes, hogy amikor az ellenségünkről derül ki, hogy szarba lépett, milyen gyorsan lemondunk az elveinkről.

Na, ezek után persze az ember kíváncsi, hogy reagálják ezt le az erkölcs vitézei, a szélsőjobbos bohócok. Hát így. Volt két lehetőségük: vagy magukkal ellentmondásba kerülve - nem először, lásd az állampolgári jogokhoz való viszonyulásukat - kikérik maguknak, hogy őket kollektívan elítéljék valamiért, vagy fejet lehajtva kérnek bocsánatot, hogy vannak ilyenek náluk. Megtalálták a harmadikat. Hogy nem náluk van ilyen. Illetve akiknél meg van ilyen, azok az első verziót választották.

"Reakció - csodaszarvas, szentkorona, minden multi húzzon haza"

Hogy széljobbosokkal, kommunistákkal mit kell csinálnia az embernek, az egy érdekes dolog. Például elhatárolódhat, ha neki az jó, eredménye nem sok lesz. Kezeletlen problémák termékei ők. Amivel lehetne változtatni a helyzeten, ahhoz a pártjaink bénák.

Cikkeket is írhatunk róluk: röhögni jó lehet, ha komolyan vesszük őket, ők is komolyan veszik magukat, az meg nem előnyös. Számon kérhetjük a jobboldal meg a szavazóinak viselkedését, ehhez mondjuk kéne egy jobboldal a magunk által alkotott fantáziavilágon kívül is.

A dolog eredménye: semmi. Az olvasók egyik fele vérig van sértve, hogy bezzeg a szocik milyen galádságokat csináltak, a másik fele nem érti, hogy ez most mi volt. Bár matematikailag több rész nem maradt, mindenesetre a "többi" meg gondolkozik, hogy a reakció szerkesztőségéből lehet, tényleg szerkesztőséget kéne csinálni.

Divatos dolog ma kapitalizmust temetni. Itthon is meg egyebütt is. Egyebütt ezt betudhatjuk a pár évenként, netán évtizedenként fellángoló ellenérzésnek, ami akkor ébred, amikor a gépezet éppen kevésbé szépen, netán kissé rosszul üzemel. Más kérdés, hogy talán egy üzemelő gépezetnek nem elsődleges célja esztétikusnak lenni.

A hazai kiábrándultság viszont teljesen paradox, mint megannyi egyéb dolog ebben az országban. Megölünk valamit - gyávaságból -, majd szidjuk, hogy szemét volt velünk.

Tisztázandó újból, még így az elején, hogy mindenféle félreértést elkerülhessünk, hogy a kapitalizmus nem szép, esetleg nevezhetjük randának is, feltéve, hogy az emberi vonásokat annak tartjuk. Ugyanis be kell látnunk, hogy nagyon is emberi. Másrészről pedig működik, ha hagyják. Képes kondicionálni. Egyrészről jutalmazza a teljesítményt, motivál - fizetéssel, előnyökkel -, másrészről bünteti a devianciát, a semmittevést, a fejlődés feladását - nyomorral, hátrányokkal -. Itt illendő megjegyezni, hogy a nyomorból való kirobbantás, visszaterelés az értékteremtő társadalomba lehet kormány célja, sőt minden épeszű kormánynak célja, de a nyomor kifizetése, fenntartása nem éppen előremutató, példaértékűnek nevezni meg éppenséggel fasság, két s-sel. Mindenesetre a rendszer az értékteremtés, a hasznosság körül forog és időnkénti frissítésekkel gyönyörűen elvan, amíg a Földön ember él.

Na, ez a fentebb vázolt valami, ami a világ szerencsésebb vidékein megszakítás nélkül tudott üzemelni évszázadokig, ez, amibe ezt az országot vissza kellett volna rázni, na, ez fuccsolt be nálunk a nemzeti ellenállásnak hála.

Sajnos a jutalom és a büntetés mindig egyensúlyra törekszik. Nem lehet jutalmazni egy cselekedetet, ennek az ellentettjének büntetése, de legalábbis megtagadása nélkül. Nem lehet mindent jutalmazni és nem lehet minden büntetést elhagyni, mert a jutalom értelmét veszti.

Nem lehet a munkát, a fejlődést halálra adóztatni az úgynevezett szociális rendszer előnyére - ami itthon nem kiemel, csak fenntart, ismét a büntetés hiánya miatt -, mert bedőlnek az értékteremtők - vállalatok - és az eddigi tevékenységük helyett ők is az egyre fogyó tartalékokat szívják majd fel segélyek formájában.

Nem lehet az állami foglalkoztatottak számát és fizetésüket az egekig emelni, ugyanis őket mindenképp az előzőek, az értékteremtők fizetik, így minden ilyen lépés éppen a fejlődést akadályozza, akkor is, ha ezzel állítólag munkahelyet teremt az állam.

Ha az államnak nincsen megfelelő bevétele ahhoz, hogy normálisan finanszírozzon alapellátásokat, akkor sem kényszeríthet jól kereső, hasznos, ún. értelmiségi embereket arra, hogy négy-hat órát várakozzanak egy traumatológián, mert percek alatt el tud így fogyni a motiváció. Akkor meg kell oldani másképp.

Összességében nem lehet az értékteremtő folyamatokat büntetni és még ezeken belül is kell, hogy legyen rangsor, különben egy egész nemzet tud motiválatlanságba süppedni.

Itthon húsz éve próbálkoznak ezzel, most jött el az idő, amikor a gép azt mondta, hogy: "a kurva anyád, engem nem erre terveztek" és elkezdett tönkremenni.

Lehet ezért őt szidni, sok értelme mondjuk nincs. A gépezet a barátunk, segíteni akar.

Hagyni kéne.

Internacionálé most

Tessék, uraim: megtörtént, amiről annyian beszélnek hónapok óta. A gazdasági válság dobott nekünk egy kiugrási lehetőséget. A töketlenkedő reformer lelép és átadja a helyét: valaminek. Ami most a kérdés: a név. 

Egy pillanatig próbáljuk meg a helyzetet az ország szempontjából nézni!

Tekintsük egyes számú axiómának, hogy az ország legjobb közgazdászai tudják a dolgukat, tehát a Reformszövetség javaslatai tényleg a Haza megmenekülését jelentik. Kevésbé romantikus egy ilyen jellegű csomag, mint mondjuk párezer buzogányos, lándzsás harcos, de hát Istenem, ez a huszonegyedik század: ha valakinek ezt sikerül levernie a nép torkán az egy hős.

Szóval, az előbbiből következő tételünk lehetne az, hogy, ha ennek a bizonyos csomagnak a háromnegyedét (azt, azért politikustól mégse várhatjuk el, hogy valamit úgy csináljon, ahogy elvárható volna) valaki nem veri keresztül a parlamenten: elbukunk.

És most ennek a fényében vizsgáljuk meg a lehetőségeinket! Négy van belőlük: Gyurcsány, pártkáder, szakember, előrehozott választás.

Gyurcsány úgy kerül a képbe, mint leendő miniszterelnök, hogy amennyiben az MSZP nem tud megállapodni a leendő jelöltről, de ragaszkodnak a hatalomhoz, akkor esetleg Feri egy "ezekkel nem lehet konstruktívan tárgyalni" - típusú sértődés keretében mégsem mond le. Utána meg a vízözön.

Az, hogy pártkádert raknak a bársonyszékbe, szinte elképzelhetetlennek tűnik. Ugyanis ennyire hülyék még ők sem lehetnek, másrészről meg keríteniük kell egy pártot, ami melléjük áll. Emellé meg nem fognak találni olyat.

Annak, hogy szakértőt raknak a kormány élére elég nagy a valószínűsége, viszont rohadt nehéz nevesíteni. Kevesen felelnek meg minden kritériumnak, néhánynak már az említése kapcsán is erős émelygés tölti el a lakosságot, még akkor is, ha amúgy az ilyen neveknek köszönheti, hogy amikortól már nem kellett hallania a nevet: jól élhetett. Ez se egy egyszerű lehetőség, de talán nem lehetetlen és azt be kell látnunk, hogy a lehető legjobbnak tűnik. Egy év alatt egy szakértői kormány a saját népszerűségével egyáltalán nem foglalkozva rendbe teheti a gazdaságot majd átengedheti a helyét a felelőtlen barmoknak. Persze ehhez ez utóbbiaknak mellettük kell szavazniuk.

Amire nincsen lehetőségünk az a bársonyos reformok, az ígérgetés, az alátámasztatlan kijelentések és a jövőkép-nélküliség, azaz a valami elleni politika, szűkítve a kört: a Fidesz.

Pár éve, mikor az ún. Polgári Szövetség fogta a szörfdeszkáját és egy rendes kádári mozdulattal meglovagolta a reformellenesség hullámait, sokan hittek még abban, hogy a színfalak mögött csak támogatást akarnak ahhoz, hogy végigcsinálják lényegében azt, amit Gyurcsány próbált meg, csak emészthetőbb módon. Na, ez akár lehet is így, lehet, hogy ők is reformerek, csak az itt a probléma, hogy ha igen, akkor bizony a Gyurcsány-féléből valók.

Ugyanis az első reformellenes hullám óta eltelt két és fél év, viszont ők nem tudtak továbblépni a kontrapolitikán. Azóta is konkrét célok és tervek nélkül hajtogatják, hogy: "erre nincs szükség", "mi máshogy csinálnánk","ne az emberekkel fizessék meg", "az országnak változás kell". Vagy éppen az adócsökkentést, amire mellesleg szükség van, csak éppen fedezetre is szükség volna hozzá. Kiadáscsökkentésre máshol, vagy az adózok körének tágítására. Máshogy nem megy. Ez egy ország, éspedig nem varázskalap. Ja, és közben mögé állnak mindenféle szocialista baromságnak és ígérnek, ígérnek, ígérnek.

Lehetett volna ezt csinálni pár hónapig, de nem hovatovább három évig. Szinte biztos, hogy egy választáson a Fidesz nyerne, ugyanis ez a politika bejött. Már hogy ne jött volna be egy ilyen szocialista utódállamban, mint a mienk. A probléma csak az, hogy nekik is ugyanaz a két lehetőségük van, mint mindenki másnak. Az államcsőd, vagy a durva reformok. Az elsővel talán nem kívánnak élni, a második viszont pontosan ugyanabba a hazugságspirálba küldi őket, mint amibe Gyurcsány jutott, azzal a különbséggel, hogy ő egy kampányt hazudott végig, ezek viszont három évet.

A Fidesz-kormányzás nem lehetőség. Ha valaki előttük eltakarítja a szart: esetleg. Viszont, ha most hatalomra jutnak: egyfajta deja vu-ként élhetjük újra az elmúlt három évünket.

Az, amit így 16-án megállapíthat az ember fia, az az, hogy ennek nem így kéne működnie.

Ilyen napok után már-már megérthető, hogy egyesekben felmerül az a kérdés, hogy mi a fenének kell nekünk ez az ünnep? Van azért abban valami, hogy kultúrember beszél a szabadságról, de nem löveti le magát érte. Illetve, hogy a nemzeti függetlenedésünk egyenes következménye Trianon, és abban is, hogy amikor éppen az agyunkat használtuk egy egy méterrel lentebbi testrészünk helyett (1867), akkor lényegesen jobban jöttünk ki a dologból. Szóval forradalmat ünnepelni lehet, hogy nem tartozik a legkirályabb dolgok közé egy európai kultúrában, még akkor sem, ha mindenki egyéb is ezt teszi.

Akkor meg minek?

Nem most merül fel először ez a kérdés. Anno a kiegyezés után meglehetős Deák, illetve Kossuth-párti szakadás történt. A magyar polgárság radikálisabb fele továbbra is a fenébe kívánta a Habsburgokat, míg a konzervatívabb és egyben liberálisabb oldal úgy gondolta, hogy nem olyan szar dolog egyenrangú félként irányítani a világ hatodik legerősebb birodalmát, még akkor is, ha ez bizonyos áldozatokkal jár. Az egyik fele értelemszerűen megőrült március 15-ért, a másikat relatíve hidegen hagyta.

Egyszóval, akkoriban a polgárság igénye volt ez az ünnep: a frissen fellángolt nacionalizmus jelképe. Lehet vele egyet érteni, nem egyet érteni, de hozzá tartozik a kultúránkhoz. Ha, mellékesen az ország ne adj Isten úgy döntene, hogy Deák (szabadelvű, azaz konzervatív-liberális) illetve Kossuth (nemzeti-radikális) ideológiái mentén óhajt szakadni a mostani vörös és narancssárga helyett, jóval beljebb lennénk polgári szemlélet szempontjából.

De hát ez is csak kevesek vitája.

Az ország többi része továbbra is úgy dönt, hogy "ünnepel".

Azaz egy része valami demagóg, hülye politikus teljesen hallgatóság nélküli beszédére megy demonstrálni, csak hogy az a szerencsétlen barom azt hihesse, hogy valakit érdekel, amit mond. Mások egy másik demagóg, hülye politikus több-tízezer fős rendezvényére mennek egyetérteni a semmivel. Párszázan meg korhű előadást tartanak, és több-kevesebb sikerrel megpróbálnak csinálni egy alkalomhoz illő balhét. A maradék meg otthon nézi a tévében azokat a műsorokat amiknek köze sincs ehhez az egészhez, mert már rég elunta.

Ezeknek az ünnepeknek volna a dolga képviselni a nemzet egységét. Megmutatni azt, hogy még ha ki nem állhatjuk egymást, akkor is képesek vagyunk egy napig kulturáltan örülni az országunknak. Ilyenkor nem szabad politikusnak beszédet tartani a problémáinkról és a másik alkalmatlanságáról (rég tudjuk, hogy alkalmatlan mind), egyáltalán nem szabad beszédet tartani olyannak, aki megoszthatja az országot. Az ünnep kisajátításáról már ne is beszéljünk. Nem szabad Molotov-koktélokat rejtegetni és nem szabad olyannak emberek elé állni, aki csak hármas kordon mögött érezheti magát biztonságban. Nem szabad több ezer rendőr biztosításával szervezni a rendezvényeket, másoknak meg az előbbiekre rátámadniuk.

Egy nemzet nem viselkedhet így. Amennyiben igen, akkor az nem nemzet. Ha nem vagyunk nemzet: na, akkor tényleg kurva felesleges az ünnep.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Mint azzal már minden bizonnyal sokuk tisztában van, a helyzetünk majdhogynem reménytelen. Az ország gazdasága összeomlott, valami kis nyugati adomány az államcsődöt pár perccel ugyan kitolta, de ettől függetlenül túlságosan is reális kilátás. Ha talán még oda nem is jutunk, akkor is évtizedes visszaesésre és társadalmi összeroppanásra számíthatnak. Ugyanis nekünk ezt a helyzetet eszünk ágában nincs megoldani. Gyávák vagyunk hozzá. A teljes szavazóbázisunkat elvesztenénk mindnyájan, ha megpróbálnánk. Egy szó mint száz: dőljenek hátra székeikben miközben vonatunk a szakadék felé száguld, nekünk ugyanis eszünk ágában nincs megállítani.

Oh, and just to inform you: we have stolen the handle, and the train won't stop going: no way to slow down.

Ezt a vészféket szokás értelmiségnek becézni. Higgyék el, nem volt valami nehéz dolgunk elhallgattatni őket, mármint az első generációt: nem kellett nagy erőkifejtés ahhoz, hogy kussoláshoz szoktatott népeket szelídebb módszerekkel ugyan, de újra erre kényszerítsünk.

Van viszont egy jó hírünk is önöknek. Van még egy lehetőségük: el lehet menni. - Na, látják nincs is olyan szar humorérzékünk, he? -

Jó, komolyra fordítva a szót, tényleg: elzavarhatnak minket még mindig. Lehet ugyanis egy új vészfékük. The new generation.

Felnőtt itt egy nemzedék, akikkel már nincs ilyen könnyű dolga a hozzánk hasonló felelőtlen politikusoknak. Ez az új rendszerben nevelkedett leendő értelmiség már tudja a szabadsága korlátait, ami sajnos jóval szélesebb, mint amivel a legtöbben tisztában vannak. Ezekből még lehetnek felelős emberek is.

Ugyanakkor, hogy magunknak is kedveskedhessünk valami jó hírrel: egyelőre nem úgy néz ki, hogy szándékukban állna felvállalni ezt a szerepet.

Szóval, Tisztelt Fiatalok!

Így, mindnyájunk nevében szeretnélek megkérni titeket, hogy maradjatok továbbra is legalább ennyire érdektelenek környezetetek dolgai iránt. Bízzatok csak bennünk: levesszük a felelősség terhét vállaitokról! Higgyétek el: lehet a demokrácia kényelmes is.

Mondhatni bársonyos... - Mondom, hogy nem vagyunk mi ilyen búval baszottak, mint amilyennek tűnünk a parlamenti közvetítésen. -

A magyar elit, 2009

Olyat szólt nekem az Index ma este, hogy nem jó Magyarországon romának lenni az USA szerint. Hát ez így és ebben a formában talán igaz is. Ellenben, mint egy, abból a tízmillióból, akit a Jóisten magyar állampolgársággal vert meg, volna egy-két hozzáfűzni valóm ehhez az izéhez.

Namármost, nem tudom a Kedves Olvasó hogy van azzal, amikor egy óceán másik feléről szólnak bele az ember életébe, de szerintem meglehetősen frusztráló egy jelenség.

Például fogalmam sincs, hogy ez a mindentudó gépezet, ez az Ámerika hogyan viszonyul az alkotmányos jogokhoz? Mert, hogy megdicsérték a mi kormányunkat, hogy az állampolgári jogokat úgy amúgy tiszteletben tartja. Ami azért kicsit vicces, mikor több száz fős maffiák élnek vígan évekig, amíg aztán nem csinálnak valami kurva nagy hülyeséget, mint nemrég. No, nem mintha ez a maffia létét fenyegetné, de néhány fejest kiír belőle pár évre. Azt meg se érdemes említeni, hogy hetente pár embert le szokás itthon szúrni ilyen-olyan indokból. Néhányan túlélik, mások nem. Tegnap meg mondjuk a rendőrség nem vett észre 18 sörétet egy 5 éves gyerekben. Ezek mennek itthon. Nekem ez a helyzet az élethez való jog nagy ívű leszarásának tűnik.

Vagy például arra is kíváncsi lennék, hogy szerintük miért jutottunk ebbe a helyzetbe?

Miért is szar romának lenni? Nem kellett ehhez véletlenül nagyon elkúrni 5 kormányzási ciklust?! Előfordulhat az, hogy néhány leszarom, dilettáns kormány a nagy demokrata képében olyan szépen megijedt a saját szavazóbázisától, illetve annak elvesztésétől, hogy még csak eszébe se jutott valami életstílus változást előidézni náluk?

De hagyjuk is ezt az egészet. Kultúrember tudja, hogy nem a romákkal van a baj, hanem a bűnözéssel, meg azzal a jól ismert ingyenélő életstílussal, ami amúgy szögesen ellentétes a gazdasági berendezkedésünkkel. A romák is áldozatok, a probléma csupán az, hogy amikor az egyik ember pár dilettáns kormánynak esik áldozatul a másik meg az előző késének, akkor a társadalomnak nincs mérlegelési lehetősége. Az első sittre megy. És sajnálni se szabad, mert volt választási lehetősége. Kevesebb, mint egy jobb anyagi körülmények közt nevelkedett társának, de volt.

Aztán meg érdekelne, hogy mit ismernek ezek a jóemberek a mi politikánkból?

Azt például tudják, hogy bár az ún. kormányunk évek óta kormányzásképtelen egy ritka szar időszak közepén, mégis inkább hagyja az országot tétlenségben, mint, hogy más próbálhassa meg azt, ami nekik nem megy? És netán azt, hogy az ellenzékünknek az egyetlen célkitűzése a kormányzás, amihez például hajlamos olyasféle dolgokat meglépni, hogy a kormánynak bármiféle épkézláb ötletét (jó, lássuk be: nincs belőlük sok), amitől talán még ebben a pár évben egy picit jobb lenne, gyorsan megvétózza valami degenerált indoklással, csak hogy pár százalékkal többet nyerhessen 2010-ben? Hallottak arról, hogy a liberális pártunknak a gazdasági világválság közepén a fű legalizálása a legnagyobb gondja?!

Láttak már nemzetet, ami megszűnt nemzetnek lenni? Tudják milyen az, amikor az ember alatt az országa először kétfelé - jobbra és balra - szakad, hogy aztán egy kis idővel később már négy darabban lássa, mikor már feketére és fehérre is osztódott?!

Kedves amerikai külügyminisztérium!

Van egy bizalmas információm önöknek:

Szar itt mindenkinek. Nem kell hozzá romának lenni.

Válasz bbjnick és Gasper blogfeleimnek.

Nemzet, vagy elit? Önrendelkezés, vagy messiásvárás? Beszéd, vagy tett? Jövő, vagy jelen?

Egy kis purgatórium a múltunknak, hogy aztán felvállalhatóan, tisztán támaszkodhassunk rá, vagy véget nem érő viták a konszenzusra való törekvés nélkül? Nyugati kultúra, vagy nyugati életmód? Szent akarat, vagy olcsó megalkuvások? Egyediség, függetlenség, vagy egy szánalmas utánzat? Tökéletességre törekvés, vagy félmegoldások?

Bátor szembenézés, vagy megfutamodás, reflexből?

Ilyen és ehhez hasonló döntésekkel kell szembenéznünk. A kérdés az, hogy ki is az a "mi"?

Kinek a felelőssége ítélkezni ezekben a kérdésekben?

Sokakban erre a kérdésre a válasz egy zsigeri reakció, ami valahogy ekképp hangzik: "Hogyhogy kié? Szabad országban élünk, nem?! A magyar népé!"

Az a helyzet, hogy a magyar népnek adatott húsz év szabadság arra, hogy eldöntsön ilyesmiket. Nem tette meg. Pedig ezek nem pártkérdések. Identitáskérdések.

Ki a felelős azért, hogy a magyar nép, mint olyan, felelőtlen? Mármint, hogy még mindig.

Persze, nyilván az elit. Akiket mi választottunk és választunk. Ördögi kör.

Csak azért, mert, amikor állítólag véget ért a szocializmus nem mondták azt, hogy: "Srácok bazmeg, az, ami háromszáz kilométerrel odább van az kultúra kérdése. Kultúra, értem?! Nem államforma. Attól önmagában még szar se változik, hogy ezeket itt mögöttem lecseréljük."

Feltehetőleg még ők se tudták. Az ötperces világmegváltás mindig reálisabbnak tűnik az adott pillanatban, mint a kemény munka által kiharcolt már-nem-olyan-szar.

Aztán minden bizonnyal rájöttek. Meg arra is, hogy a népnek itt führer kell és nem kormány.

Ami viszont határozottan kellemesebb szerep, mint kormánynak lenni, ne adj Isten ellenzéknek. Egyszerűbb.

Aztán elkezdték feszegetni a dolog kereteit és kiderült, hogy a nép nem él a megtorlási jogával.

Aztán eltelt pár év és már csak ők is ültek, tették a dolgukat, amibe beleszoktak, és néha még elengedtek egy mosolyt, amikor arra gondoltak, hogy pár éve kis fiatal hülyeként szentül hitték, hogy ők itt demokráciát fognak csinálni. Érted? Demokráciát! Itt!

Most komolyan. Bárki azt hiszi, hogy ez a szocializmusban nevelkedett, szocialista szavazók által megválasztott ún. elit majd felelősen fog csinálni bármit, amihez hozzányúl? El lehet ezt tőlük várni? Van egyáltalán jogunk hozzá?

Ez egy ördögi kör megint. Passzolgatjuk egymásnak a felelősséget. Illetve azt, hogy kinek is lenne a felelőssége felelősen viselkedni.

Talán nem népostorzás azt mondani, hogy a népé. Ugyanis: ez a mostani elit sosem fog ekképp tenni. Ismétlem: soha. Elvárhatjuk tőle, de ennek erkölcsi alapja igen csekély. Meg aztán, egy pillanatra gondoljunk bele az abszurdba: az elit hirtelen felelősségteljes lesz. Mi meg nem. Azaz mi történt? Lett egy felelős führerünk. Sokkal beljebb lennénk...

Nem kérdéses, hogy hiba, hogy ezidáig az ún. elit nem próbált meg semmit tenni a kulturális változásért, de nekünk, polgároknak, viszont sürgősen véget kéne vetnünk ennek a húsz éves stand-by állapotnak.

Nem azért gyakran felmerülő jelenség mostanában a "népostorzás", mert egyesek eldöntötték a Nagy Kérdést. Azazhogy kinek nagyobb a felelőssége: a népnek, vagy a hatalmat birtoklónak?

Egyszerűen azért, mert a népnek, illetve annak értelmiségének van hatalmában változtatni önmagán és ezáltal a dolgok folyásán úgy általában, végső soron pedig egy, "Elégtelen, leülhet!" felszólítással helyére küldeni az elitet. Vissza a Dilettáns, Ellenben Hatalommal Nem Rendelkező Hülyék Klubjába.

Az elit nem fog kulturális váltást előidézni. Már csak azért sem, mert nem fűződik hozzá érdeke. Ha pedig megtenné, még mindig egy felülről lefele épülő rendszerben élnénk, amit állítólag utálnunk kéne.

Így aztán ez a kulturális váltás, a felelősségvállalás ránk maradt. És talán nem "népostorzás" ezt felróni annak a népnek, amely ezt halasztotta húsz évig és most kezd ráeszmélni, hogy túl kellett volna ezen esni már rég.

Kérdés az, hogy a szabadság kóros melléktermékeként lassan kialakuló értelmiség képes lesz-e irányítani egy ilyen folyamatot, illetve, hogy a nemzet, mint olyan hajlandó-e ezt bevállalni?

Amennyiben nem, akkor komolyan el kéne gondolkozni azon, hogy mit is akarunk.

Fene nagy gond van, azt mondogatják itt nekünk mindenfele. Hogy szűkül a gazdaság. Meg, hogy átgondolatlan a rendszer. Meg itt van a mi agyonhallgatott szent tehenünk a Reform. Ami, bár évek óta "nem várhat tovább", még azt se tudjuk, hogy mégis mi az pontosan, meg hogyan állnának hozzá, azt meg, hogy kicsoda, még annyira sem.

Kormányprogram? Nem divat az felénk.

No, nem mintha azzal sokkal beljebb lennénk, az ún. politikai problémáink a legelhanyagolhatóbbak. Csak egy fokkal jobban hasonlítanánk valamiféle nyugati-típusú demokráciára, mint egy banánköztársaságra.

Szóval úgy nemzetileg a jövőképünknek lőttek. Nincs. Megette a fene.

Ami meg aztán felvet egy olyasféle kérdést, hogy a szerencsétlen magyar polgár mégis hogy a fenébe csinálja az életét? Biztos pontok, várható szarságok és kiugrási lehetőségek nélkül? Mert azért az előre felvázolt szarság még mindig fényévekkel jobb, az egyik napról a másikra becsengetőnél.

"Ki kell bírni", tényleg ez lesz az esti imádság. Csak mégis, hogy, uraim? Ebben az országban, ahol a bűnözést egy "nehezek a szociális körülményei" felkiáltás keretében jogosnak ítélik, miközben az alkotó munkát lassan a BTK-ba veszik, valahová a csoportosan elkövetett emberölés mellé.

Mégis, hogy maradjon motivált a szerencsétlen magyar polgár, amikor, ha becsülettel csinálja a dolgait, a honoráriuma az, hogy a keresete hatvan százalékát ilyen-olyan jogcímen beszedik, és kérdés nélkül ráköltik azokra, akik aztán semmit nem tesznek hozzá az egészhez?!

És ennek a gépezetnek a terméke itt, lent, nekünk, két darab tőmondat.

Én nem fejlődök.

Az ország nem fejlődik.

Talán, ha valaki volna oly szíves a jogi kereteit megadni annak, hogy ebből a két megállapításból legalább az egyiknek nyoma vesszen, kevésbé volnának motivációs problémák a nemzettel.

Vannak olyan alapvető morális kérdések a mostani rendszerünkkel kapcsolatban, amelyek, amíg léteznek, nehezen várható el, hogy korrektül működjön az egész.

Amíg a kapitalizmusnak csúfolt gazdasági rendszerünkből befolyó bevételeket arra költjük, hogy az országban fenntartsunk egy "kis szocializmust", amíg a rend őrei a nehezen megszerzett magántulajdon védelmére képtelenek, amíg a jogrend és az annak fenntartására választott szerveink azt baszogatják, aki csinál is valamit, addig pontosan ott vagyunk, mintha el se kezdtünk volna az egészet.

Nem volt rendszerváltás? De bizony volt. Lecseréltük a nem működő szocializmusunkat, gyávaságból egy kapitalista rendszer által finanszírozottra. Ez se működik, csak közben még magával rántja a kapitalizmust is, mint amolyan eszmét, amiképp az SZDSZ a liberalizmust.

Hát kurvára emelhetjük a kalapunkat azoknak, akik ezt összehozták.

A szart meg aztán ki fogja feltakarítani? Az Isten szerelmére az a legszebb az egészben, hogy még a felseprés ideológiáját is kiirtották.

S. O. S. , Hungary, 2009