Volt ez a Kertész Ákos szöveg a napokban, idézni nem érdemes, akit érdekel, az megtalálja.

Néha olybá tűnik, mintha a magyar baloldal, illetve azok támogatói mind valami elcseszett Ady Endre imitátor verseny lelkes résztvevői lennének, a szépre való érzék és az építő jellegű kritika teljes mellőzésével. Itt nincs cél, nem fúj senki ébresztőt, nincs ferde tükör.

Beszólni a magyaroknak, jelentsen az bármit is: ezzel már beteljesítették küldetésüket.

Rég bevett szokás ez nálunk és nem csak az értelmiségnél. Mindenki ismeri őt: akit kéjes öröm tölt el, mikor barbár hordát kiálthat népére, mikor szemükre hányhatja a rablóhadjáratokat, a fasizmust, a kisebbségek elnyomását, az Orbán-kormányt. Egyenesen könyörögve esdekel azon volt kisebbségeink előtt, akik a barbár magyarokat európaivá akarják tenni, mondjuk a nyelvük betiltásával, és vigyorogva Uhorskózza le a Magyar Királyságot.

Nem véletlenül alakult úgy a megfogalmazás, ahogy. Ugyanis ő nem tekinti magát közibük valónak. Felsőbbrendűnek, európainak tartja magát. A józan ész hangja, az elállatiasodott, fasizálódó Magyarországon.

Ő csak magyarul beszél, de ha van rá mód még azért is elnézést kér.

Itt él köztünk, de szépet nem lát.

Hát ilyen az európai magyar: öngyűlölő, paranoid elmebeteg, aki a fasizmus elleni szent harcában fasisztává válik... Legalábbis, ha sokáig képesek ezt a látszatot fenntartani, akkor biztosan.

Ők csak a magyar ugar igaz gyermekei, kik csak egymás ellen acsarkodva tudnak létezni. Kiknek sosincs céljuk, csak igazuk. Kik inkább látnák lángokban az országot, csak az ellenség pusztuljon.

Olyan messze van tőlük Európa, hogy észre se veszik, hogy benne élnek.