Egy gondolatsor elindulásához nem kell sok. Elég egy érzés, valami rendkívüli, a felismerés, hogy valami visszavonhatatlanul megváltozott, egy jelenség, melyre nincs magyarázat, a világnézetünk képi megjelenése, vagy csak valami egészen köznapi, jelentéktelen kis hülyeség, amit már ezerszer figyelmen kívül hagytál és most ott áll előtted és érted. Ilyesmi. A művészek nagysága abban rejlik, hogy egy ilyen érzésre felépítik a gondolatsort, majd valahogy megpróbálják átadni. Mindenki a maga módján. Valahol a hangulatátadás legalsó fokán helyezkedik el az írás, vegyük csak azt, hogy egy jól sikerült festmény, fotó, ne adj Isten film olyasféle hatást tud kiváltani önmagában, kizárólag a képi megjelenéssel, amelyet a szerencsétlen író, - akinek csak a folytonos magyarázat jutott - kétszáz oldalon se tud úgy kifejteni, hogy az ember átérezze. Jobbak néha mondjuk már közelítik.

A jegyzetet az író arra találta fel, hogy mikor ezek előtörnek, gyorsan elrakja valahova és felhasználja. Kerít köré valami jófajta történetet, hogy a köznapi olvasó élvezetét lelje benne. Nem vagyok egészen biztos abban, hogy nem veszik-e el ebben a folyamatban túl sok az ideából, mindenesetre a dolgok így működnek sok ezer éve, valószínűleg ez a természet rendje.

Gondolom a Kedves Olvasó rájött időközben, hogy miről van itt szó a mai bejegyzés címében. Valami olyasmi volna a cél, hogy a maga puritán valójában megírom az elmúlt hét legmeghatározóbb hatását és valameddig végigviszem az ezáltal gerjesztett gondolatsort. Minden bizonnyal sokszor hatást se fogok írni, vagy éppenséggel meghagyom balladai homályban. Itt nem lesz (ha minden terv szerint halad: és már miért haladna akképp?) túl sok közélet, inkább csak érzések, érzés-foszlányok, töredékek. Túl sok kifejtésre nem kell számítani. Csak jegyzetelgetek majd, magamnak, nektek, aztán majd kezdjetek vele valamit.

Első rész

Esik az eső. Két napja már, de eleddig inkább az idő érdekelt, amit elvesztegetek vele és nem a jelenség. Sokszor váltott már ki belőlem érzéseket, találóbb szóval érzeteket, általában pozitívakat, de ez ma nem az a nap. Ma az eső, a hideg, a szél pontosan a megérdemelt helyén van. Kívül-belül. A villamosra felszállva - mint mindig, tömegközlekedési eszközön - az emberi kapcsolatok működésére kapcsol az agyam, csak úgy hangulathoz illően. Valahogy egészen érdekes hatása van (köszönjük modernizáció) a tömegközlekedésnek, ilyen időben meg fokozottan. Elképesztően visszás látvány több tucat teljesen idegen ember, - akik ha tehetnék, tudomást sem vennének egymás létezéséről - összezárva a világ többi része elől, egy légtérbe és elzárkózva egymás elől. Fel is merül rögtön a kérdés, hogy mi is mozgatja az emberben azt a vágyat, hogy más hasonszőrű lényekkel kapcsolatokat ápoljon? Mármint azon a teljesen nyilvánvaló tényen kívül, hogy a magány - legyen az akármennyire is egy végletesen felmagasztalt dolog egyes világ elől menekülő entellektüelek számára - szar dolog. A második kérdés valahogy úgy szólna, hogy az önös érdekünk - a magány elkerülése - motivál-e minket, vagy valóban kíváncsiak vagyunk a másikra? Másféle napokon egyből kivágnám a második lehetőséget, ma valahogy nem tűnik semmi annyira egyértelműnek. Ez az egész rohadt nagy fejlődés szép lassan megöl mindent körülöttünk, ami emberi. A tudomány, a fejlődés, az ideológiák elvonják a figyelmet az ember "emberi" feléről. Azaz mindig megpróbál valami több lenni, mint ami. Vegyük csak a párkapcsolatokat. Egyik oldalról végletesen fel van nagyítva az érzelem, a szerelem kultusza, stb. Eredmény? Üresség. Másik oldalról pusztán a testi oldalát helyezik előtérbe. Hova vezet? Ugyanoda. Így állunk amúgy mindennel. Amit lehet, megideologizálunk, és közben elfelejtjük a természetességet, hogy van a dolgoknak egy menete, amin folynának, ha hagynánk. Jó volna csak úgy élni az életet, magáért a létért. Gondolom, ha ezt elhatározom az már megideologizálásnak minősül.