Volt egyszer egy nép, aki bár ezzel feladta múltját úgy döntött megszűnik „keletinek” lenni és rálép a „nyugati, fejlett” országok útjára. Hogy egész pontosan miért, mái napig nem tudjuk. Közelgett már a vész, vagy csak békére vágytak őseink: Isten tudja. Meg aztán most már mindegy is.

Járt utat járatlanért fel ne adj, tartja a mondás, de mi úgy gondoltuk, hogy a mi eddigi utunk: zsákutca. Mondjuk a másik irányba se volt jelzőtábla.

Így indult a mi ezeréves európai történelmünk, melyet aztán árulás kísért árulással vegyítve.  Mint kultúrember küzdöttünk hazánkért, kultúráért, olyasféle baromságokért, mint szabadság, vagy béke. Egy beáldozható kis nemzet lettünk békevágyunk és elhivatottságunk miatt. Miközben a "nyugati" országok szépen elfejlődgettek pár kilométerrel odébb, mi csak fogytunk és fogytunk a kultúra és Európa oltárán.

Közben mikor lehetett, jó hangosan beleüvöltöttük a magyar pusztába, hogy mi bizony Európa vagyunk, de olyan ordítás magyar torokból még nem hallatszott mely átért volna az Alpokon. Így aztán megmaradtunk européer parasztnak Európa szemében, melynek eszményéért vérünket és múltunkat adtuk.

Egy olyan eszményért, melyet a kényszer szült, valóságalapja semmi és a leghalványabb szél is elfújná, ha éppen ahhoz volna kedve. És a magyar csak szentül hiszi, hogy mi hozzá tartozunk. Ezer éve tanuljuk, hogy Európa hazugság, de ha a kisujját nyújtja felénk, rögtön csüggő szeretettel lógunk azon a bizonyos semmin.

Nekünk ezer évünk volt tanulni, de nem éltünk vele. A lengyeleknek hasonlóképp, de valamit azért mégis felfogtak. A grúzok csak most kapják az első pofont.

Értjük mi itt messze, hogy nyilván nem kezdünk világháborúsdiba egy ekkora nemzet miatt. És végtelenül szomorú, hogy nekünk is értenünk kell ezt most. Alig múlt ötven éve, hogy a magyar rádióadások könyörögtek Európához és hamarosan egy másik ima is el fog csendesülni. Hiszen nem érdekünk nekünk a jólétünk veszélyeztetése.

Már csak arra kéne rájönni, hogy ki is az a "nekünk". A mi hazánk továbbra is itt fekszik a Kárpátok ölelésében még akkor is, ha már effektivé nem is öleli. Nekünk sincs se többmilliós hadseregünk, se pénzünk, de még egy-két poros atomtöltetünk se.

Elhiszi valaki, hogy ha mi lennénk Grúzia helyében, értünk majd kardot ragadna a „világ”? Beáldozható kis ország vagyunk mi is, sajnálatos baleset volna csak elestünk. Félrenézne a kontinens, mint azt már tette sokszor. Meg kéne tanulnunk hol helyünk.

Esetleg még rájönnénk, hogy mégis inkább volnánk mi „keletiek”?