Másik Magyarország

De tényleg.
Minap mondta Szili Katalin házelnökasszony, nagyon elmésen, hogy: „Meggyőződéssel vallom, hogy nem tudunk változtatásokat, nem tudunk reformokat végrehajtani úgy, ha nincs mögöttük megfelelő társadalmi támogatottság"
Akkor meg nem kéne ezt az egészet befejezni?
Csak, mert 2 évnyi töketlenkedésnél, még egy elbukott népszavazásnál, és további kurvaanyázásnál, ünnepeken tömegoszlatásnál jobb volna. Kiírjuk szépen az előre hozott választást, megválasztjuk Fideszbácsit, 'oszt jólvan. Jobb éppenséggel nem lesz, a Fidesz gazdaságpolitikája egy kalap szar, főleg mióta szombaton meghirdettük a szociális biztonságon alapuló versenyt (leírni is fájt), s minden bizonnyal unokáink is nyögni fogják a hiteleket, amikből a pár évnyi osztogatást fogjuk fedezni hatalomra jutásuk után, de közben legalább béke lesz.
Az meg ránk férne most már. Az istenadta nép boldog lesz, október 23-án sétálhatunk majd akár a belvárosban is, a politikai felelősségvállalás terhét újból leveszik a vállunkról....
Úgy tűnik, most ez kell a magyarnak.

Orbán Viktor ma este, a végeredmény tudatában kijelentette, hogy a rendszerváltás óta ilyen összefogás még nem született Magyarországon. S tényleg. Márpedig ez elég szomorú.
Vegyük csak az ominózus 2004. december 5-ei népszavazást. Mert akkor ugye ténylegesen feltettek egy kérdést arról, hogy a mélyen tisztelt magyar nép kíván-e összetartani? A válasz pedig annak tükrében született, hogy a mélyen tisztelt magyar nép beszart 23 millió romántól. Úgyhogy úgy fest, ha direktbe kérdezünk ilyesmit, sikerre nem számíthatunk.
Egy dolgot legalább megtanult a magyar politika, hogy a mi népünk kicsinyes, s ezt pedig ki lehet használni.
Teszem azt: most.
Feltesznek három kérdést arról, hogy akarunk-e bagatell összegeket kifizetni különböző állami szolgáltatásokért, mi meg ezáltal rögtön egymásra is találunk, nemdebár?
Csodás. Ma este megaláztuk a saját nemzetünket. S még csak nem is azok, kik úgy érezték "igenükkel" segítenek a leszakadó társadalmi rétegeknek, ők csupán a szívükre hallgattak. A Fidesz alázta meg, aki ezt a kijelentést tette, s a baj az, hogy minden bizonnyal jogosan. Ezt a nemzetet csak az ingyensör képes egyben tartani.
Nem mintha a helyzet nem lenne már így is elég siralmas, de történt itt még egy másik elszólás is. Mégpedig az, hogy a népszavazás eredményeképp újból nőtt az állam felelőssége. És ez valóban így van. Ahogy az is, hogy államformánkat az egyén és állam felelősségének mérlege határozza meg. Ezen esetben pedig épp most táncoltunk vissza a kapitalizmustól.

Sokáig gondolkoztam, hogy van-e értelme megírni ezt a cikket, és ma valamiképp arra jutottam, hogy van.

Sokféle-fajta véleményt hallhattunk a médiából 2006.október 23-áról, mégis valahogy én egyiket sem találtam valósnak, talán azért, mert ott voltam, végigéltem, talán azért, mert tényleg nem a valóságot tükrözik. Következzék az én történetem.

Délfelé történhetett, hogy ismerősöm (neme szerint mégpedig lány) szólt, hogy nézelődhetnénk a hegyen. Vannak fák, virágok, meg elhagyatott katonai bázisok, lehet fotózni.
-Fasza.-mondom, és már szedem is a cókmókom. Találkozunk, fotózgatunk, sétálgatunk, szép őszi nap, mi mást csinálhat az ember ilyenkor?
Majd jön az istennyila. Legközelebbi barátom hív, hogy áll a balhé a városban, és azért csak meg kéne már nézni, mi folyik ott... Én meg úgy gondolom, hogy nem kéne, csak közben elkezd kicsúszni a dolog az irányításom alól, mert a már fent bevezetett, sajátos lelkivilággal rendelkező lányismerősöm le akar menni fotózni. Hát ez így elsőre egy kicsit meredeken hangzik, mert én még valamiképp tudok vigyázni magamra, de őt nem feltétlenül tudom megvédeni...
Száz szónak is egy a vége: a férfi az férfi, mi meg fél óra múlva leszálltunk a Nyugatinál.
Itt már inkább romeltakarítás folyik, úgyhogy beljebb kéne valamiképp menni, de a Bajcsy-Zsilinszky út le van zárva, ezért valamerre másfelé kéne próbálkozni. Hosszas keresés, és zajkövetés után kilyukadunk az Andrássy és a Bajcsy sarkára, ahol úgy párszáz ember ácsorgott. Ők voltak azok, akiknek fogalma sem volt arról, hogy mi folyik a Deákon, hol van a többi tüntető, és egyáltalában véve nekik hol kéne lenniük...Ez volt a helyzet velünk is, amíg meg nem érkezett pár kedves motoros honfitársunk, akik átvezettek minket a Síp utcához.
Itt már javában folyt a "zavargás", fura csak az volt hogy sehol nem láttunk Molotov-koktélokkal felszerelkezett futballhuligánokat, se kő, vagy sörösüveghajigálókat. Azt leszámítva, hogy a paprikagáztól levegőt nem kaptunk, békésnek tűnt minden.
Ekkor történt az a kis baleset, hogy "mi", úgy huszadmagammal kicsit közelebb telepedtünk le a rendőrkordonhoz, mint az ildomos lett volna, és ennek következtében kezdődött a mai első futógyakorlatunk, ez esetben még egész nyugisan, bár egy könnygáz gránát úgy 20 centivel a fejem felett húzott el, míg egy gumilövedék ugyanezt tette csak vízszintes irányban.
Majd kezdetét vette egy kis bújócska a mellékutcákban, még egy sörre is futotta az időből. Hozzá kell tenni, hogy a lokálban levegőt ugyebár a bors és paprikagáztól nem lehetett kapni, de a sör azért jól esett.
Jócskán az estében jártunk, amikor úgy döntöttünk, hogy megnézzük, mégis mi folyik a Rákóczi úton.
Hát ott az volt, hogy tömeg. Meg rendőrsorfal. Ennyi. Tízezer tüntető állt szemben vagy háromezer rendőrrel és nem történt semmi. Ekkor esett meg az az egészen sajátságos helyzet, hogy a tüntető-térkép ekképp változott: Hátul ácsorgott kilencezer átlag, enyhén dühös polgár. Előttük, olyan párszáz eléggé elvadult bőrfejű hazafi. Ő előttük meg pártucat nagyon elmebeteg futballhuligán, akik már hiányolták a jóféle Újpest-Fradit. Hát, előttük meg mi ketten, ugyanis fotóztunk... Ekkor készült rólunk egy csodás kép, ami azóta is megtekinthető az Index galériájában.

Elég hirtelen adhatták ki az oszlatási parancsot, mert egyszer csak azon vettem magam, hogy megint egy mellékutcában rohanok, a könnygázgránátok ezúttal már egyenest a fejem irányába röpülnek, de legalább a gumilövedékek most hál'istennek méterekre tőlem hullanak. Kedves lányismerősöm lábát ki is vitte egy gránát eközben, s amíg felsegítettem majdnem utol is értek minket. Azért megint csak kijutottunk valahogy. Majdnem született egy használható videó is az esetből, de végül is a fényképezőgép akarata győzött. Ő meg nem akart ilyesmit csinálni...
Ezzel az oszlatással kezdődött az igazi rémálom. Amint kikeveredtünk a mellékutcából, újra a Rákóczi egy, a Blahához közelebb eső pontjához, akadt dolog, bőven. Hozni kellett ki az embereket, elvinni a Rókusba, segíteni szerencsétlen mentősöknek, akik még a gumilövedékektől sem voltak biztonságban. Egy szó, mint száz: gyűlt a vér.
Nyilvánvaló volt, hogy ez így sokáig nem fog működni, mivel ellenállás nincs, hazamenni meg nem akar senki, úgyhogy egyre inkább úgy tűnt, hogy mi itt kérem szét leszünk verve. Úgy is lett. A következő roham visszaszorított mindenkit az Erzsébet körútra. A tömeg itt már jórészt megadóan kullogott haza, eddig is inkább csak nézelődött, most még le is lett törve, túl nagy veszélyt nem jelentett. Ezért is volt meglepő, ami a következő pillanatokban történt, ép ésszel talán fel sem fogható idő alatt.
Egyszerre azon vettük magunk, hogy rohanunk, inunk majd beleszakad, bár nem tudjuk merre, miért, hova, csak futunk, mert mindenki fut. Hátrapillantunk, paták dobognak, gumikardok villognak, de mi már ebből nem fogunk fel semmit, csak futunk. A lovak győznek, nekünk már csak a kitörés maradt. Befutunk egy kapualjba, bár itt -hisz olvastuk- minden esélyünk megvan egy alapos verésre, de pillanatnyilag jobbnak tűnik, mint a ló alatt. Úgy heten-nyolcan lehettünk ezen az állásponton ebben a kapualjban. Ezután történt az az esemény, ami  a maga városiasságával, nekem mégiscsak csodának tűnik.
Mivel elővillant egy kulcs, minden bizonnyal a legszebb, amit valaha láttam. A mellettem lihegő lány ugyanis hazaért. Mi meg a pincéjükbe. Ahol súlyos percekig vártuk, hogy a rendőrök elmenjenek, a jelen levő lányok kisírják maguk, és megvitassuk ki mint került ide. No meg, hogy végre elszívhassunk egy-egy cigarettát erre a sok szarra.
A végén persze véget nem érő köszönetek közepette sliccoltunk ki a hátsó ajtón.
Ezek után már csak életem egyik legrosszabb hangulatú buszútja, és egy álmatlan éjszaka várt rám.

Hogy miért voltam, pontosabban: miért maradtam ott?
Mert gyűlölöm, ha hazudnak, s mert több volt bennem a kíváncsiság, mint az ellenérzés. Mert úgy éreztem, hogy tennem kell valamit, vitt a lábam meg a szívem, habár tudtam, hogy nem ezek az emberek fogják megváltani a hazát, és azt is, hogy egy hatalomváltással csak rosszabbul járhatunk. Ugyanakkor azt is tudtam, hogy egyszer sarkára kell állnia a magyarnak, és erre az  idő önmagát választja, nem pedig politikusok határozzák meg. Ezért tartom én ezt az eseményt forradalomnak, és fogom is annak tartani, bárki bármit mondjon. Nekem adott egy leckét emberségről, veszélyről, önfeláldozásról, és felelősségről. Legyen ez a magam tanulsága, én nem felejtem.


És, most akkor hogy is van az, hogy én nem repesek az örömtől, hogy azokat az embereket, akik miatt pincében kellett kuksolnom, rohannom, esnem, vérző embereket támogatnom a XXI század elején meg akarják buktatni?
Azért, mert ez nem erről szól. Szívem joga utálni a kormányt, de aljas ember volnék, ha személyes érzéseim vezetnének, mikor a hazámról van szó. Ez a népszavazás nem a hazugság elleni hadjárat. Ez maga a hazugság. Hazugság arról, hogy a politikát nem a pénz, a tőke, és a hatalmi vágy irányítják, hanem a kisember. A népszavazás jól és hasznosan működő intézményeket akar eltörölni a "jobboldal" hatalmi érdekei miatt. Ennyit nem ér meg az egész.

Önálló Székelyföld létrejöttétől tart a Nagy-Románia Párt. Gheorghe Funar szenátor a hétvégén azt mondta, március 15-én - Koszovóhoz hasonlóan - kikiáltják a Független Székely Köztársaságot Románia középső részén.

Egész jól hangzik. Komolyan.

Elsőre átgondolva még egész működőképesnek is tűnhet az ötlet. Mert hát Románia EU-tagállam, s így a belőle függetlenedő ország is elébb-utóbb az lenne. Tehát magas védővámokkal, vagy hasonlóval hiába próbálkoznának. Nemzetiség szempontjából megint csak meg volnánk, mivel a kérdéses területen maximum olyan 3 százalék román él. Emellett már precedens is van az adott helyzetre, szóval szépnek és jónak tűnik minden.
Mindenesetre még ne készítsük a nemzetiszín zászlónkat, pezsgősüvegeinket, meg személyi igazolványunkat, hogy kint ünnepelhessük március 15-ét meg a székely függetlenséget, ugyanis van két (három) elég nyomós érv a terv ellen.
Első az volna, hogy míg Szerbiában sok ezer fős békefenntartó egységek ügyelnek arra, hogy a szerb hadsereg ne csináljon hülyeségeket, addig ez Romániáról nem mondható el. Arról nem is beszélve, hogy egy ilyen esetben a székelyek magukra maradnának, mert arra ugye ne is gondoljunk, hogy az amúgy is elhanyagolható létszámú Magyar Honvédség megtámadna egy szövetséges államot...
Második ellenérv, hogy egy ország hivatalossá válásához nemzetközi elismerés szükséges. Ez Koszovóban sikerült az amerikai támogatás miatt, ellenben egy Független Székely Köztársaságot minden bizonnyal egy ország se ismerne el. Lássuk be, hosszas hezitálás után valószínűleg mi sem tennénk.
A harmadik meg ugyebár az volna, hogy a Szent RMDSZ azt mondta, hogy ők ilyet nem terveznek. (Bár az ő kijelentéseiknek mostanában kevesebb valóságtartalma szokott lenni, mint a Csillagok háborúja és a Gyűrűk Ura trilógiáknak összesen.)

Mindent összevetve ez az ún. Független Székelyföld nem fog, nem is tudna megalakulni.
Azért érdemes lesz figyelni ezekre a nacionalista román politikusokra, mert egész jó ötleteik vannak. Ez a lehetőség például az ő ajvékolásuk nélkül aligha fordult volna meg jónéhányunk fejében.

11 nappal ezelőtt történt, hogy az albánok loptak maguknak egy hazát. Nem ez volt az első ilyen eset, nem is ez lesz az utolsó. Sajnos. Egyelőre úgyse olyan jelentős az ügy, a szerbek már belefáradtak abba, hogy minden hülyeségért háborúzzanak.
Kicsit azért nézzünk a dolgok mélyére magyar szemmel.
Ebből a szemszögből meg majd' 88 éve annak, hogy szanaszéjjel lopták az országunkat, nemzetközi megegyezéssel, teljes mértékben mellőzve mindenfajta önrendelkezési jogot, vagy nemzetiségi arányokat. Mindezt meg olyasféle népek követték el, akikkel jópárszáz évig békében éltünk egymás mellett, és ilyen lépésre semmi nem utalt.
Úgyhogy ami a szerbekkel történik, az nem éppen Trianon. Csak  a szokásos balkáni fröcsögés. Követik egymást az ideiglenes állapotok.
De!
Hogyha már hirtelen ilyen kurvafontos dolog lett ez az önrendelkezés, meg már amúgy is a padlón van kedves déli szomszédunk, nem kéne valahogy gyorsan kiíratni egy népszavazást Bácska visszacsatolásáról?  Nemzetiségi arány szempontjából abszolút meg lennénk, arról nem is beszélve, hogy azért lenne egy-két szerb aki most már inkább folytatná pályafutását magyar állampolgárként.

Aztán jön a mérleg másik oldala, hogy egy ilyen lépés erősen megbolygatná a XXI. századi Európa alapszabályát, hogy legfontosabb a béke a környező népekkel.
Valóban. Az jó dolog. Csak erősen megkérdőjelezhető, hogy beszélhetünk-e igazi békéről, ha az igazságtalanságon alapul.

"Igazságtalanság porában nem virágozhat béke."

És mint ahogy a Kárpát-Medencében is igencsak viszonylagosak, és átmenetiek voltak a békés időszakok ebben a 88 évben, ugyanígy nem várhatja majd el Európa egy jövőbeli modern Szerbiától, hogy normális külpolitikát folytasson.
Nem fog menni.

Nos, ez a Magyar Gárda is mint olyan egy érdekes dolog.
Alapvetően az ötlet nem rossz. Mindig kellenek emberek a gátra, egyébként is hasznos, ha vannak segítőkész, szervezett fiatalok az országban. Más országokban képesek normálisan működni a hasonló szervezetek. Itthon mondjuk az alapítás óta nem is igen volt olyasféle szükséghelyzet, ahol megmutathatták volna mire képesek.
Hát megmutatták mással. A cigánybűnözés elleni felvonulásaikkal. Ki is verték ezzel a biztosítékot a kormánynál. Merthogy, ugyebár mégse kéne bőrszín alapján elítélni embereket. Mit tehet szerencsétlen roma arról, hogy annak született...?
Hát igen, ez a mérleg egyik oldala, hogy ezt valóban nem kéne.
A másik oldala meg az, hogy a magyar társadalmon belül jórészt a cigányok élnek olyan szociális körülmények közt, hogy bűnözésbe kezdjenek, úgymond megélhetésből. Ebben amúgy a cigány (vagy proli, tökmindegy) kultúra elég rendesen benne is van. Önmagukat rántják le a szarba a 13 gyerek szülésével, a segély elivásával, és a jól megszokott életmóddal. De hát elvégre mit várjunk a szegény embertől?
Ugyanakkor a kormányzattól mindenképp elvárható, hogy amennyiben valami nem működik, azon változtasson. A kisebbségi politika pedig ilyesmi. Nem jött be a pozitív diszkrimináció, a lakhatási segély, a kisebbségi jogok szentségként való tisztelése.
Még azt se lehet mondani, hogy nem lehet másképp, mert jó ötletek, azok vannak. Mint például a hátrányos helyzetű gyerekek tömeges, ingyenes iskolai étkeztetése, illetve a gyámsági törvényeknek amerikai szintűvé emelése. Vagy a börtönből való szabadulás feltételéül megszabni valamilyen szakma kitanulását. Tehát lennének megoldások, és méghozzá bőrszíntől függetlenül.
Ehelyett, ez a téma lett a mi szent tehenünk.
Közben pedig a teljes államgépezet azon dolgozik, hogy a Gárdát hogyan szüntesse meg. Lássuk be, amúgy jogosan.
Csakhogy, ha be is lesz szüntetve, azzal sem érnek el semmit. Megszüntetnek egy tünetet, a betegség marad. Amíg a kisebbségi kérdést nem hajlandó a kormány normálisan kezelni, addig mindig lesznek olyanok, akik megpróbálják azt maguk.
A maguk módján.

Egy állam demokratikus működésének több feltétele van.  Egyik volna ezek közül az, hogy az adott országnak több szabadon működő pártja legyen. Eddig mi ugyebár rendben is volnánk.
Ugyanakkor persze minden demokratikus rendszernek az alapja a társadalom, illetve a társadalmi tájékozottság és felelősségérzet. Ezek nélkül az egész rendszer megkerülhetővé válik minden biztosítékával együtt.
Ma Magyarországon emberek tömkelege megy mindenféle ok, vagy cél nélkül szavazni, parlamenti választásokra, népszavazásra, legyen szó bármiről, a témában a legcsekélyebb tájékozottság nélkül. Milliók szavaznak hasonló indokok alapján, mint: miben nőttek fel, melyik szín szimpatikusabb nékik, mit hallanak a környezetükben.
Ez még önmagában nem is baj, mivel gondolatszabadság nem létezik, akármilyen szépen is hangzik, s akármilyen jól esik hivatkozni reá. A baj az, hogy a politikai gondolkodás egy rétegnél meg is áll itt. Ezt, mint jelenséget amúgy jellemzi az, hogy bár a pártok évente változtatnak gazdasági gondolkodásmódjukon, a szavazóik kitartanak.
A magyar átlagpolgárnak megterhelés ez az egész. Lehet mondani, hogy ezt tanulta az előző rendszerben, ellenben ezzel az elmélettel az a probléma, hogy a fiatalság (aki már nem sokat tapasztalhatott ebből) hasonlóképp vélekedik politikai kérdésekben. Talán ennek eredménye, hogy a teljes jobboldalt (amelynek egyébiránt igen színesnek kellene lennie itthon) sikerült belesűríteni egy tömegpártba.
Úgy fest a társadalmi érdektelenség eredményezte hazánk kettészakadását. Az, hogy a választók a végletekig befogadják pártjuk gondolkodásmódját, mivel maguk nem akarnak ezzel foglalkozni. Igazából, ha ekképp vesszük a magyar politikai helyzetet, akkor demokráciáról beszélni fölösleges. Alkalmatlan rá a nép. Ez a két párt is sok néki.


Magán a pártok által belénk nevelt eltéréseken kívül úgy tűnik, mégiscsak egészen egyfajta ez a mi társadalmunk…

"Az én érzésem az, hogy persze közjogi értelemben a parlamentben ellenzékben vagyunk, de az emberek már nem azt várják tőlünk, hogy ellenzékben legyünk, hanem azt várják, hogy (...) mi legyünk az új irány. Hogy mondjuk meg, mutassuk meg, merre, hogyan" - fogalmazott Orbán Viktor, majd hozzátette: ez már több, mint egy klasszikus ellenzéki feladat, ez már a leendő nagy kormánypárti szerep felé való elmozdulás.

Fasza.
Ellenzéki szerep, mint olyan talán nem is létezett Magyarországon az utóbbi 18 évben. Az ilyesfajta helyzetbe került politikai erőknek eszük ágába nem jutott -akármelyik oldalról is legyen szó-, hogy felvállalja szerepét, s konsturktívan segítse a parlament munkáját, itt-ott megakadályozva azt, amit már nem lehet annyiban hagyni.
Ehelyett, ahol lehet keresztbe tesznek a kormánypártnak és, mint "ellenzék" egyetlen célkitűzésük, hogy a lehető leggyorsabban visszaszerezzék a hatalmat.  Ergo, közjogi értelmén kívül itthon ez a kifejezés értelmezhetetlen.
Nincs.
Üres halmaz.
Teljesen mellékes, hogy jó esetben a kormánypárttól sem azt várja az ember, hogy "megmutassa, merre, hogyan". Ez esetleg egy Duce, Führer, netán Nemzetvezető státusszal rendelkező úriemberrel szemben volna jogos elvárás. Kormánypártnak a dolga az, hogy végrehajtsa a kormányprogramot, lehetőleg olyasféleképp, hogy az ne legyen szöges ellentétben azzal a képpel, amit anno a kampány alatt a szavazóknak mutatott.
Ennek fényében itthon kormánypárti szerepre nincs alkalmas erő.
Mindenesetre egy-két új jelentkező jól jönne.

A következő cikk az oldal eddigi stílusával ellentétben nem kíván foglalkozni aktuálpolitikával, nem akarja feldogozni a friss híreket, és úgy egyáltalában véve célja mindössze annyi, hogy az író gondolatait sűrítve fejtse ki kis hazánk jelenjéről.
Szíveskedjenek ekképp olvasni.

Miért is Másik Magyarország lett az oldal címe? Gondolom elsősorban, mert jól hangzik. Amúgy meg:

A mai magyar társadalom helyzete igencsak sajátos. Az eszmék, gazdasági nézőpontok, s nagyritkán egyéni elképzelések olyan mértékben kavarodnak benne (és a fejekben szintúgy), hogy kategóriákba rendezni szinte lehetetlen. Itthon nemzeti-bolsevista-kereszténynek, vagy liberális-rendelvűnek lenni, ha nem is éppen természetes, de semmi esetre sem tekinthető kirívó jelenségnek.
Ez jórészt annak köszönhető, hogy az ún. fejlett országokban kialakult végletekig befolyásoló tömegkommunikáció, bár megszületett nálunk, mégsem vitte véghez célját. Azaz, annyira nem meghatározó tényező, hogy a maga modernkori demagógiájával békét teremtsen. Ez éppenséggel nem is baj. Hál’ Istennek a magyar olyasféle lény, aki gyűlöli, ha megmondják neki, hogy mit gondoljon. Márpedig mindenképp megmondják neki.
Ő meg emiatt mindinkább bezárkózik, s próbálja a lehető legjobban kicifrázni azt a gondolkodásmódot, ami alaphelyzetben a véleménye. Ezt a jelenséget hívják félműveltségnek, s igencsak veszélyes dolog, mivel az ilyesféle állampolgár olvasott ember lévén bár alá tudja támasztani nézőpontját, azt megkérdőjelezni eszébe sem jut.
A másik, hazánk jórészét kitevő társadalmi csoport az abszolúte műveletlen polgárok tömege.
Félreértés ne essék, nem azoké, akik a műveltséget meg sem engedhetik maguknak, hanem azoké, akiknek bár lehetőségük van kulturálódni, mégsem élnek vele. Ez a nagyobbik csoport.
Az iskola a fiataloktól nem követeli meg a széles látókört. Még egy egyetemet végzett mérnök is megengedheti magának, hogy egy szót se tudjon hozzászólni egy irodalmi társalgáshoz. És persze ez érvényes vica versa a bölcsészekre és a reáltudományokra.

A fent említett jelenségeknek köszönhetően lehetőség nyílik arra, hogy a társadalmi életet tönkretegye a politika, a politikát meg a társadalmi kommunikáció hiánya. Torzszülött eszmék tömegbázisra lelnek, a populizmus felemészti az értékeket, a kapitalizmusból is csak azt veszi át a társadalom, amit nem kéne, az egyház szerepét átveszi a TV…

És még oldalakon keresztül sorolhatnánk a közhelyeket a modernkori társadalom mételyeire.
Egy lista mindenesetre nem fejezi ki azt, amit érez az ember.

És ha már egyáltalán érez valamiképp ezt látván, önkéntelenül elgondolkodik azon, hogy most végül is mi értékelhetőre lelhet a hazájában. Jöhetnek az okosak a dicső múlttal, de, mint ahogy egy ember életét is az határozza meg, ami éppen történik, úgy van ez az országgal is. A múlt mindössze biztos alap, ezen kívül meg csak az számít, ami van.
Az pedig nem túl dicső.

Így aztán az ember keres tovább, s arra jut, hogy kell lennie valaminek a fent említett sorscsapásokon kívül. Hogy, valahol távol a véget nem érő vitáktól, elrejtve ez az ország mégiscsak épít, alkot, él…
Egy másik haza.
Az igazi talán.