Másik Magyarország

Fura ez.
Ez is.

Teszem azt van egy kis ország Európában. Ennek az országnak van egy ezeréves múltja. S ezt az ezer évet végigkíséri valami. Valami, ami jelzi, hogy megtelepedtünk. Hogy most már nem kell félnünk a sors csapásaitól, mert hazát találtunk.
A béke jelképe.

Majd jön pár elmebeteg, aki heppből embereket lő a Dunába, mellesleg ezzel a jelképpel a karján, és a nép ezért a pár borzalmas hónapért szegre is akasztja országának ezeresztendős jelképét és ha ne adj Isten fel is tűnik még valamerre, hát rögtön borzongásba kezd.
Nincs ebben valahol egy óriási csavar? Ha hajlamosak vagyunk megtagadni országunk múltját néhány bolond miatt, akkor ez nem az ő diadaluk? Kisajátítottak maguknak valamit ami mindannyiunké.

És mi meg hagytuk.

Ahelyett, hogy foggal-körömmel védtük volna a gyalázattól. Nem akkor, most. Nem elhatárolódgatni kellene mindkét oldalról, hanem törvényt hozni, hogy aki ennek a jelképnek a viselése, tartása, lobogtatása mellett, ilyent és ilyent mond, tesz, visel, azt ennyi, illetve annyi letöltendő börtönbüntetésre kell ítélni.

Legközelebb ha majd valamelyik mindenható pártunknak (már az Isten tudja melyik fog elébb szólni) feltűnik, hogy ezeknél a jóembereknél trikolór is van, majd ezt látván gyorsan el is határolódik az egésztől, akkor majd mindenki csoportosan rosszul lesz akárhányszor a magyar történelem eme szégyenfoltját kell látnia?

Az országhatáron meg a nyelven kívül tényleg nem sok tartja egyben a nemzetet. Azt, ami még megmaradt meg kéne becsülni. Ennek speciel már lőttek.

1941. április 3.

    Főméltóságú Úr!

    Szószegők lettünk - gyávaságból - a mohácsi beszéden alapuló örökbéke szerződéssel szemben. A nemzet érzi, és mi odadobtuk becsületét.
    A gazemberek oldalára álltunk - mert a mondvacsinált atrocitásokból egy szó sem igaz! Sem a magyarok ellen, de még a németek ellen sem! Hullarablók leszünk! a legpocsékabb nemzet.
    Nem tartottalak vissza.
    Bűnös vagyok.
                                                    Teleki Pál

    Főméltóságú Úr!
    Ha cselekedetem nem is sikerülne teljesen, és én még élnék, ezennel lemondok.
                                              Mély tisztelettel
                                                    Teleki Pál

Ez az a két levél, melyet Teleki Pál miniszterelnök küldött Horthy Miklós kormányzónak, mielőtt önmaga ellen fordította volna fegyverét.

Nem éppen egészséges dolog a két világháború közti időszakból hozni fel példát aktuálpolitikai jelenségekre, mivel ez a korszak máig megosztja a magyar társadalmat, jórészt annak köszönhetően, hogy a magyar átlagpolgár képtelen egyszerre elítélni egy rendszer hibáit, s elismerni eredményeit. Értem mondjuk ez alatt a Numerus Clausus alapvető igazságtalanságait, vagy netán Klebelsberg Kunó oktatási fejlesztéseit.

Mindenesetre, a fent idézett jelenséget hívják érték-alapú politizálásnak. Akkor is, ha az ezután bekövetkezett esemény egy igen szélsőséges, és szomorú megnyilvánulása ennek.

Nos, többek közt, ez az ami hiányzik a mai magyar politikából, félre ne értsenek, nem az öngyilkosságok, hanem az értékek. Illetve 7% erejéig van valamifajta képviseletük. Ennyi ugyanis az ún. kis pártok támogatottsága, összesen. Minden bizonnyal ők is csak azért válaszották a politika ezen rögös útját, mert így a csekély számú szavazóbázisukat meg tudják tartani. Kétség sem fér hozzá, hogy  gyökeresen változna az irányvonal, ha nagyobb lenne a támogatottságuk.
Ami a nagy pártokat illeti, őnáluk ez sosem létezett. Mind a Fidesz, mind az MSZP eladná a lelkét is  (amennyiben ez a fogalom létezik náluk) egy választási győzelemért. Ezt hívják populizmusnak.
Azt, hogy egy alapból liberális párt konzervatív-jobboldali lesz, majd amikor megszorítások következnek hirtelen elővillan a szociálisan érzékeny vonaluk is. Vagy, hogy az évtizedes "hagyományokkal" rendelkező Szocialista Párt, egy hirtelen fordulattal olyannyira kapitalista lesz, hogy azt már überelni se lehet.
Mindez pedig, azon egyszerű okból történik, hogy ez a "taktikázás" hozza a szavazatokat. A szavazatok meg, mint tudjuk a hatalmat.

És, hogy mi történik, ha egy országban kihalnak az értékek a politikából, és már csak egyedül a hatalom számít?
Következzék egy rövid, abszolúte szürreális jövőkép:

2008. március 9.: A vizitdíj, a kórházi napidíj, és a tandíj eltörléséről kiírt népszavazás mindhárom kérdésben eredményes és érvényes.

2008 március 10.: A Gyurcsány-kormány lemond, a parlament feloszlatja önmagát, és egyúttal felkéri a köztársasági elnököt, hogy mihamarabb döntsön az előrehozott parlamenti választás időpontjáról.

2008 április 27.: A parlamenti választásokon elsöprő fölénnyel győz a Fiatal Demokraták Szövetsége. Háromnapos nemzeti ünnep veszi kezdetét.

2008 május 19.: Az újonnan ismertetett kormányprogram figyelmen kívül hagy bármiféle államháztartási válságot, mondván, hogy az egész az előző kormány agyszüleménye volt, és a "reform", mint olyan kizárólag abból a célból született, hogy kisemmizhessék a szavazókat.

2009 december 11.: A szocialisták egy, az ország katasztrofális helyzetét bemutató tanulmányt hoznak nyilvánosságra. A kormánypárt mindent cáfol.

2010 szeptember 18.: Napvilágot lát a II. Öszödi Beszéd, amin Orbán Viktor (trágár szavak használata mellett) beismeri a Fidesz frakciógyűlése előtt, hogy az elmúlt két évet a hatalmuk megszilárdtása végett végig kellett hazudniuk, és mostmár csak abban reménykedhetnek, hogy sikerül a parlamenttel elfogadtatni egy minden eddiginél keményebb reformtervezetet, melynek segítségével újra növekvő pályára állítható a gazdaság...

...és a történet eképp folytatódik mindaddig, amíg a BF-67346-os aszteroida sikeresen el nem pusztítja a Föld nevű bolygót.

Ez az egész magyar pártpolitikának nevezett szörnyszülött, olyasféleképp viselkedik, mint Orwell 1984-ében Eurázsia, Óceánia, és Keletázsia.
Amikor a soha véget nem érő háborúban hirtelen helyet cserél az ellenség és a szövetséges, megkérdőjelezhetetlenné válik, hogy mindig eképp voltak a szerepek.
Hogy azelőtt mi volt az lényegtelen.

Végre tárgyi bizonyítékra lelt az a feltevés, miszerint az ember csak azt fogadja be, amit akar, olvasson, hallgasson, nézzen akármit. A bizonyíték a következő volna:

Magyarországon mára egész jelentős Wass Albert kultusz alakult ki. Könyvei méteres stócokban állnak a boltokban, viszik őket, mint a cukrot. Úgyhogy gyorsan fel is használták politikai célra, mert hát ha van író, akit könnyen fel lehetett az ő volt. Mivelhogy nemzeti író volt. És, mint mindenki más aki ebbe a szerepbe kényszerült, kicsit ferdített a dolgokon, kicsit kozmetikázott, de emelett jó könyveket írt. A szomorú a dologban az az, hogy őt híressé a magyar nép olvasatlansága tette. Számtalan olyan ember él kis hazánkban, aki bár olvasni amúgy nem szokott, de Wass Albertet olvasott, s ezáltal kulturális értékrendjét ez határozza meg. Azért olvassák, mert nemzeti volt, és nem azért, mert jó könyveket írt. Mások persze, ezért utasítják őt el, anélkül, hogy olvastak volna tőle akár egy sort is.
A másik dolog, amit többek közt ezek a jóemberek, valamiképp nem vesznek észre az az, hogy Wass Albert kapitalista író volt. Méghozzá abból a fajtából, aki jól átgondolta, hogy gazdaságpolitikailag melyik oldalt tudja támogatni. Ő nem azért tartotta elvetemültnek a szocializmust, mert valamit végtére is utálnia kell az embernek, hanem azért, mert szerinte az ellenkezett a természet alapvető rendjével.
Nos, ezt az oldalát, mind a politika, mind a kedves olvasók hajlamosak nem észrevenni.
Egy kis emlékeztetőül íme egy rövid idézet Wass Albert: Átoksori kísértetek című regényéből:

"Péter azt állította, hogy a kommunizmus okozta szenvedések megérlelték a népeket arra, hogy viselni tudják a szabadsággal járó felelősségeket. Katona Jóska viszont azon az állásponton volt, hogy a szocializmus valamilyen enyhébb formája eleinte elkerülhetetlen lesz, mert a nép megszokta, hogy gondoskodjanak róla, hogy minden bajával valamilyen hivatalhoz szaladjon s a kormányra hárítson minden felelősséget, aminek hordozása kényelmetlenséggel jár. Én egyetértettem Jóskával abban, hogy a tömegek megszokták azt, hogy mások viseljék érettük a felelősséget és másokat vádoljanak, ha valami nincs rendjén. Viszont abban Péternek adtam igazat, hogy akár tetszik neki, akár nem, ha szabadok akarnak lenni, meg kell fizessék a szabadság árát, mert szabadság felelősség nélkül nincsen s bármiféle szocializmussal próbálkozzanak is, restségükért szabadsággal kell fizessenek s csak idő kérdése, hogy mikor kerülnek újra diktatúra alá."

S, bár eme sorokat sokan olvasták már, mégsem érti senki, mikor az ember azt mondja, hogy ő mostanság azért kénytelen baloldalivá lenni, mert valójában konzervatív.

Sokat járkálok fel-alá a városban, hát jut időm közben a látottakon gondolkozni egy kicsit.
Rengetegszer buszozok el a Budai Várpalota várkertjének bejárata előtt. Maga az építmény gyönyörű. Volna. Ha nem lennének a freskók összegraffitizve, s úgy egyáltalában nem volna romokban az egész. A címerek sincsenek felfestve...Ki tudja még milyent kell majd egyszer odapingálni.
Általában ezen jelenség előtt utazva az összes nézelődő utas arcára, az ül ki, mint ami valószínűleg az enyémről is sugárzik. A döbbenet.
Az ember arcába röhög a történelem: nesze, ilyet is tudtunk.
Aztán gyorsan ráeszmél, hogy őneki tulajdonképpen most örülnie kellene, hogy ennek a kornak már hál' Istennek vége, amúgy is sokat mondogatják neki az új Istenei a tv-ből ...
Vagy lehet ám, hogy ez nem államforma kérdése?
Szép és jó, hogy lesz 4-es metrónk, csodás, hogy lassan kész az autópálya-hálózat, egyenesen kitűnő, hogy új villamosunk van a Margit körúton, de mégis...Semmi olyat nem tudunk felmutatni az elmúlt 18 évből, ami igazán egyedi lenne, ami érzékeltetné, hogy mi itt igazából képesek vagyunk maradandót alkotni. A villamost, a metrót külföldről vesszük, mozdonyt, sínt szintúgy. Kultúrális épületet ha kettőt felhúztunk ez idő alatt, mellesleg az se sikerült elsőre. Európa minden szempontból elrobog mellettünk, s mi meg bólogatunk, hogy hát igen mi keletiek vagyunk, nem tudunk mást.
Csak másolni...
Az egyetlen probléma ezzel a felfogással, hogy a történelem megcáfolja.
Egyszerűen nem érdeke senkinek, egy erős, "tökös" Magyarország. Gazdaságilag, rövid távon jobban megéri az államnak felvásárolni a; mondjuk ki: szemetet.
Fajtája szerint európait.

Bár paradoxon, de úgy tűnik az embernek időnként úgy istenesen be kell rúgnia, hogy újra gondolkozni tudjon.
Megtörtént.

Pár hét múlva egy szép (remélhetőleg) tavaszi vasárnapon, újra fordulathoz ér az ország. Illetve lehet fordulatnak is nevezni, ha nagyon akarjuk. Eddig annyi biztos, hogy aki nyugodtan szeretné tölteni a februárt, az jobb, ha otthon marad, különben egyik pillanatról a másikra egy végeláthatatlan szópárbaj közepibe csöppenhet.
A mai magyar politikai helyzet sajnos olyan, hogy észérvekkel se az "igent", se a "nemet" nem lehet alátámasztani. Mindenesetre elég nehéz, úgy, hogy egy magát konzervatívnak valló párt óhajt egy szociális (szocialista)  kedvezményt visszaállítani,  miközben a névleg szocialista párt védelmezi a kapitalizmust.
Ezzel az egésszel azonban kár foglalkozni. Majd lesz valahogy, úgyis a tömeg-emberek dolga efelett ítélkezni, az egyén meg jártathatja a száját, ha éppen ahhoz támad kedve.
Ellenben egy pillanatig érdemes elgondolkozni ezen az egész népszavazáson, mint olyan. Teszem azt a böcsületes demokrata állampolár beindítja az államgépezetet, majd pár hét múlva ugyanez a jóember egy többmilliárdos számlára bámul, s vakarja a fejét, hogy ez meg miképpen lett...
Nos ezt megmagyarázni megintcsak nehézkes, mert hát az állami épületeket elvileg nem kell kibérelni, s az is valószínűtlen, hogy a szavazatszámláló nyugdíjas néni zsebében kötne ki. Lényegtelen. Ennyibe kerül, kár rágódni ezen is.
A mindenható pártjaink is a mi fülünk mögül varászolják majd elő a kampányköltséget, no de a Szent Cél érdekében bármit.
Ami viszont határozottan röhejes az egészben az az, hogy (adja a Jóisten, hogy csak) pár hétre újból(?) ketté szakad majd az ország, s ha jobban belegondol az ember: miért is?
Egy korsó sör áráért.
Inna inkább mindenki egyet békében, otthon, a családjával; élőrébb volnánk.

Időnként a címben említett fogalom, úgy elragadja az embert, hogy kiöli gondolatait, s megakadályozza bárminemű alkotásban.
Ez a magyarázat arra, hogy miért nem jelent meg bejegyzés itten az utóbbi időkben.
Mivel ez az állapot egyelőre stagnál, most sem tudok mással előállni, mint egy a blog stílusához illő verssel.

V. Viszockij: NEM SZERETEM

Nem szeretem a fatális végzetet,
Életkedvem nem hagyna el soha.
Nem szeretem az oly órát s perceket,
Mikor nem játszik gitárom húrja.

Nem szeretem a hűvös gúnyolódást,
Nem hiszek a lelkes rajongásban,
Valamint a kémkedést és gyanakvást,
Ha levelem fürkészik titokban.

Nem szeretem, ha szavam vágják félbe,
Vagy teljesen elnémítják torkom,
Nem szeretem, mikor hátulról mellbe,
De azt sem, ha szemből lőnek agyon.

Gyűlölöm a pletykák összes formáját,
A kételyt, a méltóság tüskéit,
Vagy ha a dolgok visszáját mutatják,
Vagy vasat üvegen húznak végig.

Nem szeretem a gőgös biztonságot,
Akkor inkább a bizonytalanság,
Bosszant, hogy a becsület megváltozott,
Most nem más, mint rágalom és gazság.

Mikor látom a sok kisiklott sorsot,
Szánalmat nem érzek, mert utálom -
Mind az erőszakot és gyávaságot
Egyedül Jézus Krisztust sajnálom.

Gyűlölöm magam, mikor gyáva vagyok,
Bosszant, ha ártatlanokat ütnek,
Nem szeretem, ha lelkembe taposnak,
Még kevésbé, mikor beleköpnek!

Gyűlölöm a színteret, az arénát -
Hol az igaz is értékét veszti,
És bármivé változzon is a világ,
Mindezt sosem fogom megszeretni!

Éppen tegnapi hír, hogy egy rendőrt elítéltek, amiért a kőbányai rendőrkapitányságon agyba-főbe verte az őrizeteseket. Természetesen ezt nem egyedül tette, de társait nem lehetett azonosítani.A legkonkrétabb dolog amit az egyik áldozat fel tudott ismerni a "feltünően szőrös kéz" volt.
Az azonosítószámának viselésére, amúgy kötelezve van minden rendőr, ami, mint jogszabály azokban a bizonyos hetekben teljesen elszállt a rendőrök fejében levő "kötelesség" listáról. Feledékenyek no, van ilyen.Na de, hogy egy jogállam rendőre símaszkot vegyen, az amúgy is majdnem mindent kitakaró sisak alá?!
Hát bizony ilyen is volt.


Egy kis megnyugvást talán az jelent, hogy manapság a rend őrei hébe-hóba magukra aggatnak egy nagyjából 1,5x7 cm nagyásgú azonosítójelvényt, aminek leolvasása szabad szemmel is szinte lehetetlen, fotóról biztosan az, és mellesleg gyakran előfordul hogy "leesik".

Nem kívánhatjuk, hogy a Magyar Köztársaság rendjének büszke őreire a felelőség alóli kibúvás szándékának sötét árnya vetődjék csak, mert bizonytalan az azonosítójuk rögzítése. A probléma gyors orvoslásának érdekében bemutatok a kedves olvasóknak egy rendőrt a két világháború közti időszakból: 

Akkor jöjjön a kérdés, amely újból befészkelte magát a köztudatba, hála a mindennapi események kezelésébe sorozatosan belebukó kormányzatnak:

Ebben az országban már mindent szabad?

Nem az a probléma, hogy előfordul ilyen, hogy tizenéves gyerek szúrkál az utcán. A legjobb helyen is megtörténik, akkor mi mit várjunk?

A probléma az, hogy a kormányzat belenyugszik. Ilyenek a törvények, mondogatják nagyon bölcsen...
Hát akkor talán változtatni kellene azokon a törvényeken. Vagy rendesen megsürgetni a románokkal való tárgyalásokat a kissrác visszazavarásáról. Vagy rendeletet hozni. Vagy bármit, amit a köztársasági államforma megenged.

A probléma az, hogy ez a gyerek már megint szabadon kószál, és ez, lássuk be az amúgyis katasztrofális közbiztonságon sokat már nem ront. Ellenben a közmorálon igen. Sokezeréves bölcsesség az, hogy amit a kormányzat nem old meg, ott elébb-utóbb önkényesen ítélkezni fog valaki. Azaz egy szép hajnalon a gyereket megtalálják jobbik esetben "csak" félholtan egy sikátorban, és könnyeket éppenséggel senki nem fog ejteni miatta. Nem is kell. Ez történik, ha egy országnak inkompetensek a vezetői.


-utólagosan

Bár a jövő mást hozott, azaz úgy tűnik a Román hatóságok megoldották az ügyet és így végre vissza lehetett küldeni a gyereket, ellenben a fent írtakból egy dolog valóság lett.
Szervezkedni kezdtek (a kedves olvasó tippelhet melyik oldalon), hogy majd ők most megmutatják a "kis féregnek". Nem áll szándékomban mentegetni a gyereket, hiszen végtére is megérdemelte volna, de azért az se öregbitené a világ dicsőségét, ha csoportosan, előre megfontoltan összevertek volna, akárhogy nézzük is, egy 12 éves gyereket.

Fura egy hely ez a Magyarország...

Vegyük azt, hogy az emberek jórésze az oldal címének elolvasása után legyint és tovább keres a napi internet-szemét közt, valami számára megfelelő gondolat után.

Valahol itt kezdődnek a problémáink, mármint nekünk, közösen. Valahol megszakadt a kommunikáció szegény két részre szakadt hazánkban, és lassan ez a szakadék már az életünk részévé válik. Megszokjuk, mint reggelente a forgalmi dugót.
Persze a köztünk tátongó szakadék képe is nézőpont-függő. Jelentősen egyszerűsíti jellemzését, ha sablonokat használunk hozzá, és ezzel gyakorlatilag a bennünk rejlő(?), indivídum jórészét ki is kapcsoljuk sikeresen.
Ezeket a sablonokat csoportosíthatjuk is. Van például politikai sablon, azaz a világ-tökéletesen-működne-ha-csak-az-én-ideológiám-létezne elv. Vagy az anyagi alapú, mint az engem-mindenki-kihasznál-s-ezért-jogom-van-ezt-és-ezt-tenni elv. A húzósabbakat már csak azért sem említem, mert ezeknél lényegében személyiségünk feladása történik, továbbá a bejegyzés telefonkönyv hosszúságúra nyúlna.

Ha van kijelentés amiben minden magyar ember egyetért, akkor az a következő: "Ez az ország nem olyan, mint amilyent szeretnénk, és nem is olyan irányba halad."
Aztán az ehhez hasonló kijelentések után rendszerint kitárulkozik Pandora szelencéje, és szavak formájában rázúdítja romboló erejét kis hazánkra.
Az igazság az, hogy nagytöbbségünknek sejtése sincs arról, hogy merre is kéne elindulnunk.

Én nem szeretnék se sablonokra támaszkodni, sem pedig megmondani bárkinek a helyes utat.
A tudós ember jellemzője amúgy is a kétkedés. Csupán megpróbálkozom egy hajdan helyes irányba tartó Magyarország emlékével irányt mutatni.

S, hogy miért fura ez az ország?
Mert miközben szabad demokratikus államként még ennyire sosem tévesztettünk irányt, ennek ellenére hajlamosak vagyunk azt hinni hogy 18 éve van értelmes élet országunkban...