Másik Magyarország

Újból a hírek középpontjába került, hogy nincs vér az országban, mert kevés a donor, elmentek, nincs az embereknek felelősségtudata, satöbbi. Ez szokott lefutni úgy három-négyhavonta. Így önmagában ugye, ez nem is baj.

A baj a következő.

Pár hete úgy adta sors, hogy nagyjából a nap közepén szabad voltam. Rendes, felelősségteljes állampolgár lévén felpakoltam magam a villamosra és laza egy órás utazás árán elmentem a Karolina úti központba, mely az egyetlen rendszeres véradó hely egész Budapesten. Ahol meglepetésemre tudatták velem, hogy délután kettőkor (kettő óra öt perc volt ekkor) a véradásnak vége, de mindenképp jöjjek máskor, vagy nézzek mobil véradásra időpontot, mert nagyon szükség van rá. Miután a kitörő idegbajt visszafojtottam, szépen hazamentem, megint csak egy szürke óra árán. Hogy az úton egész pontosan mi is járt a fejemben azt hagyjuk egy kicsit későbbre.

Eltelt egy hónap és elszállt a méreg, néztem időpontot, hogy mikor vannak nyitva, nyár van, úgyis arra megyek, miért ne ugorjak be?

Újból Karolina út, ez esetben délelőtt tizenegy óra. Bemegyek, odamegyek a mittudoménkihez, akinek fel kell vennie azt, hogy én bizony vért akarok adni. Azt mondja, hogy személyit, lakcímkártyát, TAJ- kártyát kér tőlem. Első kettő még természetesen van is nálam, a harmadik viszont hibádzik. Felajánlom, hogy bemondom a számom (kórházban működik), nézze meg, hogy tényleg én vagyok, és aztán hadd menjek be. Nem, első alkalomkor mindenképp kell a kártya. Jó. Viszlát. Anyátok.

Amikor először néztem a dolognak utána, még nem írták, hogy milyen papírok kellenek ehhez, azóta kikerült.

Eltelik egy-két hónap majd megint és biztos megpróbálom újra, most egyelőre elég volt ebből. Szívják fel a vérem az aszfaltról, ha engem is elütnek a zebrán, 'oszt jó napot!

Ezalatt a két kalandom alatt a következő kérdések merültek fel bennem.

Ha annyira kurvafontos, hogy vért adjak, akkor miért nincs állandó véradóhely mondjuk háromkilométeres körzetenként Budapesten, netán minden SZTK-ban?

Az állandó véradóhely miért olyan időpontban van nyitva, amikor minden normális ember dolgozik, vagy tanul?

Ha hajléktalan volnék és úgy döntök, hogy felesezés helyett vért adok, miért ne tehetném meg? Ha nincs egészségügyi biztosításom, mert mondjuk, éppen átutazóban vagyok Magyarországon, mint külföldi turista, de az a heppem, hogy mindenhol vért akarok adni, miért ne tehetném meg? Netán a közeli NGC 55 galaxisból idetévedt idegen vagyok, akinek a kért papírokból egyik sincs, viszont kiváló nulla negatív vére van, miért ne adhatnék belőle? Egyáltalában véve nem mindegy, hogy ki a fene vagyok, amíg a vérem rendben van?!

Ha netán valaki komolyan kezdeni akar valamit a helyzettel, nem kamionokkal kéne rohangálni, hanem megoldani, hogy az ember iskolából, munkából hazafele jövet mindenféle kerülők nélkül saccperkábé öt perc leforgása alatt vért tudjon adni. Tudniillik senki sem szeret egésznapos programot csinálni még a jótékonykodásból sem. Mert szokott jobb dolga is lenni az embernek. Ha meg még nem is tud adni, az meg sőt még sok. Privatizálni kéne ezt is, és a vér literjeiért fizetni. Biztos vagyok benne, hogy egy hónap alatt meg lenne oldva ez a hatalmas vérválság, amiben benne leledzünk.

Kommentezők kedvéért: tudom, hogy mindkét esetben én voltam a hibás, elismerem, de nem gondolom, hogy ennek így kéne működnie.

Ezrével jelennek meg a posztok a szombati eseményekkel kapcsolatban. Nem szokásom menni a tömeg után, de most beszállok, mert eléggé egysíkú, amit eddig olvastam a témával kapcsoltban. Mármint olyasféleképp egysíkú, hogy vagy anyjukba kívánja a kedves szerző az ellentüntetőket, vagy a melegekre hárítja az egészet. Az ilyesfajta szemléletek meg kicsit szúrják a szemem és rámjön a kényszer, hogy írjak valamit, pedig volna most éppen jobb témám is, de arra sajnos már nincs időm.

Kezdjük azzal az egészet, hogy normális ember nem kezd verekedni azért, mert a másik ember különbözik tőle és ezt akár nyilvánosan ki is mutatja. Normális ember ilyenkor arrább megy, behunyja a szemét, netán káromkodik egy halkat, megjegyzi, hogy mivé is lesz ez a mai világ, 'oszt megy is tovább, mert kenyeret kell keresni, esetleg tojást kell vennie a vasárnapi ebédhez.

Hogy milyen ember az, aki kimegy dobálózni, mert neki nem tetszik valami?

Fura. Elmebeteg, szociopata, komplexusos, esetleg szimplán idióta és még keresgethetnénk jelzőket. A történetben a furcsaság az, hogy ők hogyan értelmezik magukat. Erkölcsösnek, hazafinak, gyakran kereszténynek. Külön vicckategóriát képezett az a rész kurucinfón (béke poraira), ahova mindenféle jóemberek fotókat küldözgettek be magukról talpig feketében, baseball ütővel, a fotók alatt ilyesféle feliratokkal, mint " újabb keresztény érzelmű olvasónk buzdít a harcra ". Index címlapos blogoknak szokása ilyeneket bemásolni és melléírni, hogy kurvaanyád, de most így hirtelen nekem se ötlik más be erre. Kereszténység alapelvei közt van, hogy ilyesféle dolgokat nem művelünk. Végtelenül lejárató bír ez lenni más keresztény emberekre, akik még ne adj Isten komolyan is veszik a vallásuk. Meg az is érdekelne, hogy ez a nagyi miről is és hogyan beszélget az unokáival, mikor azok nála járnak. Ha jobban belegondolok, nem érdekel mégsem.

Hogy a melegeknek mennyi részük van ebbe a történetben?

Nyilván ők nem választották, hogy azok legyenek, így esett a dolog. Vonultak már fel náluk jóval semmirekellőbb emberek is Budapest utcáin most meg éppen olyan időket élünk, hogy ez nekik alkotmányos joguk, tehát kifogásolni valót nehezen lehet találni a történetben. Ha csak éppen azt nem, hogy bizonyos megnyilvánulásaik sértik a közerkölcsöt, de hát nem igazán hallottam olyasmiről az utóbbi időkből, hogy valakit közszeméremsértésért vittek volna be. Ami azt illeti, vannak, illetve voltak olyan fesztiválok, másfajta felvonulások, ahol meg lehetett volna tenni. Nem tették. Tekinthetjük ezt is egyfajta precedensnek. A magyar állampolgárok nagy része tisztában van azzal, hogy mi az, ami a törvény szerint tilos és mi az, amiért a rendőr büntet. Teszem azt közterületen nem szabad inni, de olyan rendőr nincs, akit ez önmagába érdekelne. Ha netán egy kukát részegen valaki szétrúg egy parkban, akkor a számlához ezt is hozzáírják. No de úgy tűnik, kezdünk eltérni a témától Kedves Olvasó, pedig erről szó sincs.

A jogrend egy érdekes valami, léte egy dolog, betartása és betartatása egy másik. Ha azt mondjuk, hogy egy ilyen felvonulás sérti a közerkölcsöt és betiltjuk, akkor újabb nyavalygásokat hallgathatunk jogvédők által az eddigiek mellé és tömegesen jönnek majd a kérelmek, hogy ezt is meg azt is tiltsák be. Szóval maradjunk annyiba így kettőezer nyolcban, hogy ne tiltsák be, csak adjanak neki egy keretet és a szervezők legyenek szívesek szabni egy határt, ami alatt nem engedik a részvételt. Teszem azt, ha hetero párok lóbálnának faszt/pinát papi reverendában az is szúrná a szemem, pontosan ugyanannyira, mint mikor melegek teszik ezt.

Arról megint csak ne legyenek illózóink, hogy a végtelenül toleráns Készenléti Rendőrség tagjai hogyan viszonyulnak a melegekhez és mennyire akarták is megvédeni őket az agressziótól.

Hogy akkor hogyan is kéne kinéznie egy ilyen eseménynek, illetve kik is voltak hibásak abban, hogy ez most ilyenre sikerült?

Először is, egy ilyen eseménynek az elfogadásról kéne szólnia, tehát a szélsőséges eltéréseket vissza kéne szorítani, mert így éppen ellenkező hatást vált ki a dolog. Már bocsánat a hasonlatért, kapok majd érte, de ha a Szent István körút közepén valaki nekiáll hugyozni, jogkövető állampolgár lévén rendőrt hívok, mások felpofozzák, de elfogadni kevesen fogják. Alapesetben szépen végig kéne vonulnia az utcán párezer embernek, akik pont olyanok, mint mink, csak hát éppen melegek.

Szóval akkor ki is a hibás a szombatért?

Mindenki, wazze.

Az ellentüntetők, mert megragadtak valami félállati szinten. A rendőrök, mert nem akarták végezni a dolguk. A melegek közül egyesek, mert úgy viselkednek, ahogy. A politikai elit, mert egyszerű emberi dolgokban is csak a szavazatot keresi. A társadalmunk, mert ez a legnagyobb problémája. Az egész istenverte világ hibás, mert olyan amilyen. Ha nem egy ilyen bolygón élnénk, biztos le lehetne vezetni egy ilyen rendezvényt normálisan.

Csakhogy a bolygó, amin élünk ilyen, a homo sapiens szintúgy, a probléma és a megoldás megint csak. Egyszer majd el kéne azon gondolkodni, hogy mégis mi az, ami előre viszi a világot, mert időnként úgy néz ki, mintha állnánk egy helyben ugyanazokkal a vadbarmokkal, ugyanabban a felosztásban, csak a környezet változik.

Utálom, ha összemossák a fogalmakat, jellegre, fajtára való tekintet nélkül. Utálom, ha a tanultat összemossák a sznobbal, a cigányt a tolvajjal, a magyart a nemzetieskedővel, a szépet a giccsel és még sok ezer dolgot. Néha magam is meglepődöm, mikor arra gondolok, hogy mikor azt kérdezné tőlem valaki, hogy mit is szeretek, alig pár dolgot tudnék felsorolni, aztán jönne a fejvakarás, miközben megállás nélkül tudnám sorolni azokat a dolgokat, amiket végtelenül utálok.

És akkor jöjjön is az egyik eleme a listának.

Utálom, mikor a lakóhelyemet, Budapest székesfőváros második kerületét összemossák az újgazdagokkal, a sikkasztókkal, nem utolsó sorban a politikai elitünkkel és még ezer olyan fogalommal, amivel azért mégsem kéne.

Újból nem azért, mert az indukció nem erre a következtetésre vezetné az értelmes embert, teszem azt: tényleg sok errefele az újgazdag meg egyéb kifejezetten nehezen viselhető állatfaj - kedves miniszterelnökünk is itt tengeti napjait -, hanem azért, mert az indukció az esetek jelentős többségében általánosításba csap át, az meg nem fasza dolog.

A dolgok úgy állnak, hogy sokan a társadalom aljáról úgy gondolják, hogy becsületesen nem lehet a budai hegyekbe költözni. Ez az elmélet megint odáig áll meg, hogy akiket a híradóból jól ismerünk és itt laknak, azok tényleg nem ilyesféle módon kerültek ide. Azt viszont badarság, illetve elvakultság lenne állítani, hogy ne lehetne Magyarországon és újabban tágabb hazánkban, Európában becsületesen sok pénzt keresni. Megvannak a maga feltételei (ész, tehetség, esetleg diploma), de azért lehetséges. És az emberek nagy többsége így költözik ide, illetve hasonló helyekre.

És akkor egy pillanatig időzzünk el ott, hogy miért is vannak olyan helyek ahova az emberek szívesen költöznek. Egyrészről azért, mert az ország bizonyos részein nagyon szar lenni. Másrészről azért, mert aki elkerül ilyen helyre, az szeretne vigyázni a környezetére és ezt az életérzést jórészt a gyerekeibe is beleneveli. Ezért néznek ki ezek a helyek úgy, ahogy. A valamennyire normális gondolkodású, lassan kimondhatom: polgári neveltetésű emberek miatt. Még mindig nem a sznobokról, újgazdagokról, politikusokról beszélek, ugyanis ők általában autón közlekednek a világ és az otthonuk közt (boltba meg küldenek mást) és így nem nagyon lehet velük találkozni. Ugyanakkor van egy-két tipikus jelenség, amit érdemesnek tartok lejegyzésre, hogy érzékeltessem, hogy azért errefele a gondolkodás elüt a pesti "átlagtól".

A buszmegállóban cigarettázó emberek rendszerint elmennek a csikktartóig, mikor az említett hangulatjavító elfogyasztásával végeztek.

A buszon nincsenek álló nyugdíjasok. Minap a Batthyányi térről utaztam haza és a Mechwart-ligetnél nagyon sok öreg szeretett volna felszállni, miközben a busz tömve volt fiatalokkal. Mikor a busz kinyitotta az ajtajait szinte egyszerre húszan szólaltunk meg, hogy: "tessék leülni!" .

A zebráknál rendszeresen megállnak az autók. Gondolkodtam azon, hogy német minta alapján én is videózok egy pár percet felénk, lássák a népek: nálunk is van ilyen.

Az előzőekből következik, hogy itt fenn nem szokásunk idegbajt kapni, ha hozzánk szól egy idegen, illetve normálisan is tudunk kommunikálni a másikkal.

Most pedig következzék két környékre jellemző történet, ami velem esett meg. Az első elég poros már, a másik tegnap történt.

Előbbi, ha eszembe jut néhanap még mindig mosolyra fakaszt. Történt ugyanis, hogy igencsak ittasan úgy döntöttem, hogy az utolsó buszommal hazamegyek fél tizenkettőkor. Tegyük hozzá, hogy nálam az ittasság azt jelenti, hogy hülyén nézek ki, meg nehezen találom az egyensúlyom, mást nem nagyon. A buszon egy szem ülőhely nem volt, úgyhogy úgy döntöttem, hogy a középen levő babakocsi tartónál próbálom kivészelni a dolgot hazáig. A második megálló környékén az egyik ülő nyugdíjas néni felállt és rám parancsolt, hogy üljek le a helyére, mert így rosszul leszek. Úgy egy percig volt lehetőségem ellenkezni, ugyanis utána elunta és belelökött az ülésbe. Másnap igen hálás voltam ezért.

A második, mint már említettem tegnap történt velem. Úgy tíz óra tájt a Városmajori parkban (kötekedőknek: igen, ez már tizenkettedik kerület) beszélgettem egy ismerősömmel, mikor arra jött az esti rendőrjárőr. Szépen megkérdezték, hogy minden rendbe van-e, hallottunk-e hangoskodást, nem voltak-e errefele kötekedő hajléktalanok? Mondtam, hogy hangokat ugyan hallottam balról, de más gond nincs. Szép éjszakát kívántak, majd elmentek megnézni, hogy mi is van ott balra. Nem egy olyan nagy húzás ez a történet sem, de aki gyakran szorul a rendőrségre, tudja, hogy máshol, hogy szokásuk viselkedni. Tegyük hozzá, hogy biztos van rajtuk nyomás, hiba esetén bármikor belekeveredhet valami fejes hozzátartozója a történetbe, az pedig nem tenne nekik jót, ugyebár.

Mindenkinek megvannak a maga körei, amelyekhez kötődik. Család, falu, netán város, haza és még amit választ magának. Illetve hát manapság hajlamosak az emberek az eredeti, szűk listáról is kihúzni dolgokat. Nekem nagyon fontos kötődéseim vannak a kerületemhez. Itt nevelkedtem, itt élek, szeretek itt lenni, próbálok vigyázni rá. Ez a kis írás egyfajta újraértelmezése volna a lokálpatriotizmus fogalmának. Fogalmi szinten igyekeztem megtisztítani szűkebb környezetemet olyasmiktől, amelyeket nem tartok ahhoz kapcsolhatónak. Hogy sikerrel jártam-e, nem tudom. Kamaszkoromban, mikor minden kocsmába bementem egy bizonyos sör ár alatt sokszor éreztem gáznak elmondani, hogy hol is lakom. Manapság egyre inkább büszke vagyok rá. A cikk írása közben, valami olyan hangulat fogott el, mint mikor külföldön kérdezik az embert, hogy aztán hová valósi is, és mikor a válasz hallatán a másik csak bólogat, netán megkérdezi, hogy: "mégis mennyire szar ott?", hirtelen kitör az emberből a büszkeség és elkezdi sorolni az ezeréves történelmet, a Szent királyokat, hogy mi védtük meg a nyugatot a töröktől és persze Trianont meg a Nobel-díjasainkat...

Eddig, (cirka húsz évig) bennragadt a kérdés a szélsőjobb bugyraiban, amit ugye normális embernek nem szokása komolyan venni. Aztán jött egy hirtelen mozdulat: a bili kiborult és tartalma elárasztotta az országot. Beleivódott a köztudatba, hogy eggyel nőtt a közös problémáink száma. Úgy hívják: cigánykérdés.

Kimondom. Nem azért mert jól esik, jobb lett volna, ha megmaradunk annál az elméletnél, hogy ingyenélő faszkalapokat kívánunk leküzdeni, de nem sikerült. Nem azért, mert a magyar társadalom rasszista, hanem egyszerűen a politikai elitünk idiotizmusa miatt. Ugyanis elnevezhettük volna ezt felzárkóztatási kérdésnek, nemzeti közmunka programnak, akárminek: lássuk be a cigánykérdésnél bármi jobban hangzik. Csakhogy pontosan egy hete ezt az ország vezetése meglőtte, mégpedig azzal, hogy a kisebbségi ombudsman jogellenesnek nyilvánította a monoki modellt. Félreértés ne essék, nem a jogszerűség vitatása a probléma, hanem az, hogy az a bizonyos közszereplő nyilvánított véleményt. Ezzel ugyanis a problémát visszavonhatatlanul leszűkítette a cigányságra és gyakorlatilag intézményesítette a rasszizmust. Deklarálta, hogy a segélyek munkához kötése a roma kisebbség ellen irányul és ez fatális hiba volt, jóvátehetetlen. Olyasmi, amit ez a garnitúra már nem fog magáról lemosni.

És akkor most nézzük is meg, hogy jutottunk idáig.

A probléma elharapódzásának története röviden a következő volna:

Mikor tizennyolc évvel ezelőtt rendszert váltottunk az államnak el kellett engednie az állampolgárok kezét, ugyanis úgy döntöttünk, hogy nekünk kapitalizmus kell. Ennek megvoltak a maga vesztesei: azok az emberek, akik nem voltak képesek önerejükből megélni. Sajnos nem tökéletes egy rendszer se, de ez legalább megadja a lehetőségét annak, hogy aki akar feljebb jusson, ha megvan a kellő tehetsége hozzá. A rendszerváltás egyik fatális mulasztása azzal kapcsolatban történt, hogy az addig munkára kényszerített "plebsznek" fogalma se volt, hogy mit kezdjen magával, ugyanis úgynevezett polgári mentalitásról ők még nem is hallottak, szüleik a közelébe se voltak soha. És akkor hirtelen elvárták tőlük, hogy oldják meg a helyzetet, ugyanúgy, mint mindenki más, aki normálisan szocializálódott ( már amennyiben lehet ilyesmiről beszélni a Kádár-rendszer esetében - esetünkben azokról van szó, akik legalább otthon hallottak arról, hogy mi is az a kapitalizmus ) . Nyilvánvaló volt az ő bukásuk, hacsak nem indult volna meg időben egy közmunka és továbbképzési program, mely során újból hasznos társadalmi elemmé válhattak volna. Ezt az állam sorozatosan elhalasztotta és ennek eredménye az, hogy most már csak egyre radikálisabb megoldásokról lehet szó. Azok, akik segélyeken éltek továbbörökítették a Kádár-rendszer filozófiáját, miszerint az állam majd gondoskodik róluk, és továbbra is ezt teszik, miközben a rendszer már rég nem az.

A probléma orvoslása az évek során általában egy ponton bukott el. Az úgynevezett liberálisok, illetve jogvédők úgy gondolták, hogy a segélyezési rendszer átalakítása rasszista intézkedésnek minősül. A helyzet az, hogy az, hogy hagyták, hogy két különböző értékrendű társadalmi réteg alakuljon ki egymás mellett az, ami a rasszizmust megszülte. Van egy réteg, ami bár fájdalmasan, de beleszokott az új rendszerbe és van egy, akinek ezt elhalasztották és továbbra is halasztják.

Nyilvánvaló, hogy két különböző mentalitás, két rendszer, két Magyarország nem tud egymás mellett megélni és ez előbb-utóbb konfliktushoz vezet. Az idő most érkezett el.

A szociális rendszer mai állapotában egyetlen dolgot tud biztosítani a cigányságnak: a permanens nyomort, a fokozatos lezüllést és a végleges biztosítékát annak, hogy sose tudjon felzárkózni. Ugyanis pillanatnyilag nem érdekük az, és ami azt illeti, fogalmuk sincsen, hogy mihez, illetve miért kéne.

A liberális modell ott bukott el, hogy normálisan szocializálódott embereknek tekintette a felzárkóztatni kívántakat, akik küzdenek azért, hogy a nyomorból kitörjenek.

A helyzet az, hogy ezeket a tömegeket újra kell szocializálni, mert nem értik a rendszer működését. Meg kell nekik mutatni, a tudás, a munka, a pénz értékét. Kényszerrel, mert másképp nem megy.

A monoki modell kiterjesztése, országossá tétele garantálná, hogy az új értékrend meghonosodjon a segélyen élő felnőtt lakosság körében. Az ő gyermekeiknek kötelező taníttatása, erkölcsi nevelése biztosítaná, hogy ők is átveszik azt. Komplex problémákra nem léteznek egyszerű megoldások, de az új út csak ezzel kezdődhet, ugyanis mindenekelőtt a mentalitást kell legyűrni. Miután ez megtörtént, biztosítani kell a felemelkedés lehetőségét, szakképzésekkel, programokkal, amivel csak lehet. De csak ez után. A sorrend felcserélése elkerülhetetlenül a tolerancia, a hagyományos értékek és ezáltal a cigányság ellehetetlenüléséhez vezet.

    „Az urak két házban találkoznak. Az egyik házat a nevén hívják: urak háza. A másik házat, amelynek szintén csak az országban élő urak dolgához van köze, mégis úgy hívják: Országháza. Az ország népei arról beszélnek, hogy száraz ősz volt, hogy nem kél a vetés, hogy a jég elverte a szőlőt, hogy nagy a drágaság, meg hogy rosszul fizetik a napszámost. Mire az ember azt várná, hogy az országról elnevezett házban is ezekről a dolgokról folyik a szó. Ehelyett azonban arról panaszkodnak, hogy milyen igazságtalanság esett Magyarországon, mert az ország hadserege császári-királyi, ami kétségtelenül azt jelenti, hogy elsősorban császári és csak másodsorban királyi.
    - Az ország - mondja a regebeli bús lovagnak seprűnyél hosszúságú alakjára emlékeztető hosszú fejű, hosszú orrú és hosszú szakállú és hosszú beszédű szónok - nem tűri tovább ezt az igazságtalanságot.
    Mire az ország házának falusi állomás várótermére emlékeztető termében felzúg az urak zúgása:
    - Úgy van! Úgy van!
    Azalatt Alsóhévizen és Révfaluban és Gyomafalván azt mondja a hévízi Vaka János a Pecze Andrásnak, a révfalusi Harangos Bálint a Sulyok Miskának meg a gyomafalvi Szabó Barna Buza Károlynak:
    - Nincs föld! Nincs kenyér! Még házhelyre való sincs!
    De erről az igazságtalanságról itt nem beszél senki. Az aranygyapjas rend bús képű lovagja és a harmincezer holdas hitbizomány ura a császári-királyi közé, a középre egy kötőszót, egy "és"-t követel.
    - Ez a szó a mi összes sérelmeink orvoslását jelentené.
    - Éljen! Éljen!
Alsóhévizen, Révfaluban és Gyomafalván, ahol ezt a sérelmet senki sem érzi, Pecze András azt mondja Vaka Jánosnak, Harangos Bálint Sulyok Miskának és Szabó Barna Buza Károlynak:
    - Ki kéne vándorolni Amerikába!
Az ország házával ellentétben az ország így akarja "a mi összes sérelmeink"-et orvosolni.”

Hatvany Lajos: Urak és emberek


Na, félreértés ne essék ezt a szöveget nem az elsődleges jelentése miatt idéztem, tudniillik nem lettem szociáldemokrata. Ami azt illeti egy olyasféle rendszerben, amilyen az Osztrák-Magyar Monarchia, vagy a Horthy-rendszer volt, olyasféle értelemben, ahogy Hatvany gondolta még akár lehettem volna, de hát más korba születtem és más értékrendet vagyok kénytelen vallani azután a sok szociál-kötőszós baromság miatt, amit a mai napig nyögünk.

Ami miatt bemásoltam, az az, hogy hihetetlenül érzékletesen ábrázolja a politika és a mindennapi élet közt tátongó szakadékot.

Vegyük esetünket, kis hazánkat az Úr kettőezer nyolcadik esztendejében, amidőn valljuk be: szarban vagyunk. Elsősorban társadalmilag, másodsorban ideológiailag, és bizony találhatunk még harmad, negyed és minden bizonnyal kilencvennegyedik problémát is mielőtt elérkeznénk a politikának szentelt ponthoz.

Azaz volna egy szép hosszú listánk, amin le kellene küzdenünk bizonyos problémákat és mire ezeket valamiképp megoldjuk, a kilencvenötös számmal jelzett már elvesztené aktualitását. Megszűntette volna az előző kilencvennégy hiánya.

Csakhogy mi szarunk az első, a lényeges problémákra, amik ellen tehetnénk és ráhárítjuk azokat az utolsóra. Nemzetnek megszűntünk nemzet lenni, a kultúrán lassan az ertéel klubot értjük és mikor egy jól sikerült napról beszélünk, azt úgy gondoljuk, hogy maximum három idegenhez kellett hozzászólnunk, mert többet egyszerűen nem tudunk elviselni a köröttünk levőkből.

Ezt valahogy megszokja mindenki, fel se tűnik, de politikán órákig képes hőbörögni az átlagmagyar.

Valószínűleg ez adja a legitimitását a mi politikánknak, amelynek az alapelve valami ilyesmi volna:

Azt csinálsz, amit jól esik, de egy dologra kurvára figyelj oda: mindig adjál indokot arra, hogy az ország egyik fele téged, a másik fele pedig az ellenfeledet utálja, de nagyon!

ekkerjoznak

Nehéz időket élünk. Igen, ez most a "bezzeg a régi szép időkben" hangvételű cikk lesz, bár ehhez még talán van egy pár évtizedem, hogy elkezdjem. Sebaj, gyakorlom.

Szóval a helyzet az, hogy példaképek, azok kellenek. Igazából nem is a felnőtt embernek, ő már kialakult értékrenddel bír, legyen az olyan, amilyen, a lényeg, hogy már kész. Ő már csak segítségért fordul néha a "nagyokhoz".

Viszont ebben a mi fenenagy és társadalmi értelemben elkapkodott kapitalizmusunkba (de jó is volna, ha gazdasági értelemben kapkodták volna el...) valahogy újra erőre kapott az egyén tisztelete. Vagy micsoda. Szögezzük le, hogy gyerekek esetén ilyenről nem lehet beszélni. Olyan nincs, hogy én majd hagyom, hogy gondoljon, amit akar, mert azzal csak egy dolgot ér el az ember: a gyerek nekiáll másolni a környezetét. Amíg az ember személyisége képlékeny, az alakítja azt, amit hall, lát, olvas, tisztel.

A szülő elsődleges felelőssége, hogy olyan környezetet teremtsen, ami "másolható". Ehhez hozzátartozik az, hogy olyan példákat állítson a gyerek elé, melyek egészséges szemléletet teremtenek, másrészt az értékek tiszteletét hirdetik.

Régebben az állam ebben partner volt. Itt most nem csak a dualizmus kori Magyarország Kossuth, Petőfi, vagy másik oldalról Deák mániáját, esetleg a két világháború közti ország tekintélyelvűségét sorolnám a témához, de még a komenizmust is. Teszem itt Rákosiról se éppen azt adták a gyerekeknek, hogy Andrássy út hatvan-típusú intézményekkel foglalatoskodik, hanem, hogy milyen kedves ember és majd ő elvezeti az országot a kánaánba. Az meg csak jó lehet? Hát nem, ugye, de legalább próbálkoztak valami értékközvetítéssel.

Nos, itt most ilyesmiről szó sincs. Mindenki legyen önmaga. Ez az én világszemléletemben azt jelenti, hogy legyen mindenki pont ugyanolyan, mint a többi, aki "önmaga". Azaz része a tömegnek.

Nincsenek példaképek, mert nem hasznos. Diverzitást szül, sokszínűséget, esetleg felüti fejét egy-két olyasféle torzszülött jelenség, mint kereszténység, vagy hagyományápolás. Nem jó az nekünk, na.

Meg, ki is lehetne példakép? Ki volna az, aki még nem poros annyira a gyerekeknek, hogy magukénak érezzék, és nem kap rajta idegrohamot az ország egyik fele? Ki az, akit egyként vállalna fel az ország?

Senki. Le lett itten kérem mindenki járatva az elmúlt században ilyen-olyan okból, aki számításba jöhet. Ebből pedig nagyjából az következik, hogy ez az egész példakép téma megmarad az egyén és a család szintjén.

Mindenki választ magának olyasfélét, amilyent jól esik, olyat ad a gyerekének, amilyent jónak tart. Ez nem baj, így is túl sok mindent hárítanak egyesek az iskolára.

A kérdés csak az, mi marad azoknak, akik nem kapják meg az útmutatást otthonról? Miféle példát tudnak majd másolni környezetükből? Milyen értékek lesznek azok, amelyeket magáénak fog majd érezni bizonyos idő után? Mi fogja megóvni őket attól a sok szartól, amit  kapnak nap mint nap? Élhető-e egy olyan világ, ahol mindenki ugyanolyan, mint a másik, aki önmaga?

Ezek az igazi kérdések. Érték és értéknélküliség küzd egymással. Mondhatnám, hogy a tudás hatalma folytatja a harcot a tudatlanság ellen, vagy valami ilyesmit, ha a nagy szavak embere volnék. Kár, hogy utálom a nagy szavakat.

Érdekes cím egy posztnak, ugye? Semmi feszengés, ez csak a Másik Magyarország blog új üzletpolitikája, hogy index címlapra kerüljön. Gondolom feltűnt mindenkinek, hogy ha valaki ezeket a fogalmakat használja, az kijut? De félretéve az iróniát, a cikk tényleg erről fog szólni, bár eléggé kötetlen stílusban, ezzel meg még ismerkednem kell, ugye.

Vannak olyan témák, amikkel kapcsolatban felesleges a számat tépnem. De tényleg. Nem tudom hogy történt, de ide például értelmes emberek járnak.

Ez a magyar blogoszféráról nem mondható el. Azok a posztok példának okáért, melyek index címlapra kerülnek, akármilyen témával kapcsolatban is - elég nagy a skála - máris borítékolhatják, hogy valahol a huszadik és az ötvenedik hozzászólás táján valaki elkezd:

a; zsidózni
b; cigányozni
c; kormányt szidni
d; ellenzéket szidni

A mai napsütötte hétfői nap alkalmából például az autozz.blog.hu-ra került ki egy poszt, melyben arról lehetett olvasni, hogy egy paraszt autós átment a piroson, majd mikor egy gyalogos erre felhívta a figyelmét: jól helybenhagyta.

Szomorú dolog. Én például az egyik hozzászóló véleménye után elgondolkodtam, hogy veszek gázpisztolyt. Érdekes egy szerkezet, ma sokat olvastam róla, viszonylag nagy eséllyel meg tud védeni, de ha más nem, kettő, valamennyire pontosan leadott lövés után van egy-két órád, hogy rohamléptekben elszaladj. Persze nem rohangálnék vele csak úgy passzióból, de amennyiben úgy hozza a sors, hogy Nyugati, Blaha, vagy egyéb egzotikus helyen kell sétálnom éjjel, biztos megnyugtató dolog tud lenni. Kétszáz kiló izom is az lehet, de azt már nem fogok növeszteni.

Egy szó, mint száz: előbb-utóbb megjelent a hozzászólások közt az alternatív szál, melyben inkább arról volt szó, hogy a kormány zsidó, s hogy az embert mér' baszogatják, ha hungarista?

Na, most itt jön az a fejezet, amikor elkezdem verni a fejemet a falba, hogy miért nem írtam még egy három oldalas kiadványt arról, hogy mégis miért emeletes baromság ez. Belinkelném, azt' mindenki boldog volna. Napjában hatszor. Nem baj, megéri.

Persze megírni nem írtam meg, a számat meg feleslegesen járatni utálom, mint már említettem. Úgyhogy hagyom hadd dühöngje ki magát az, akinek van ehhez még energiája. Azaz essék csak egymásnak a két véglet. Jó kis terv.

Elkezdik osztani egymásnak a baromságot és a végén csak jól felerősítik egymás sztereotípiáit.

Én meg továbbra is fáradt vagyok. Szerintem már mindenki más is. Egy ideig próbálkozik az ember, míg rájön, hogy ezek bizony csak a magukfajtákkal tudnak kommunikálni. Szól az ember valamit, amit mindkettő egy az egybe felvállalna, de igazából meg se hallják, mert valami hiányzik belőle.

Vagy a "zsidó", vagy "azorbán", vagy a "magyar gárda".

Ellenségkép az kell mindenkinek. Be kell tudni határolni pontosan, hogy milyen színű, szagú, kinézetű az, aki a nyomorukról tehet. Megjegyzem legtöbbször a meghatározás végeredménye a tükörből visszapillantó alak volna, de hát a tükör hamis képet ad, meg miért is foglalkozna az ember a saját dolgával...

Érdekes például, hogy széljobbon már a zsidón, mint fogalmon se egy rasszt, vagy vallást, vagy valami kézzelfogható valamit értenek, hanem egy szakállas, kipás embert, aki még szombatonként is az összes lehetséges lépését arra használja fel, hogy tisztességes magyar emberekből rángassa elő a nehezen összekuporgatott pénzét. Meg amúgy is.

Közben a zsidóság próbál önszervezkedni és a MAZSIHISZ féle antiszemita-az-egész-ország kijelentésektől független véleményt létrehozni. Lásd judapest.org. A legjobb az volna, ha tiszta fejjel a JP-en megjelenő dolgokat olvasnák az emberek, mégiscsak hitelesebb, ha első kézből hallják, hogy hogyan gondolkodnak ők a saját identitásukról.

Ja, hogy akkor eltűnik az általam faszán felépített ellenség?
Kit fogok minden nyomorult reggel elküldeni a pokolba?
Mi lesz a mércéje jónak és a rossznak?!

Cigánykérdés ugyanez. Felülről van egy igény arra, hogy létezzék a probléma, a társadalom alja meg szidja egymást miatta, úgyis az efféle konstruktív kommunikációt tanulja húsz éve.

Szélbal, neoliberálisok egykutya. Mondják a demagóg baromságot, amit egy logikai csavarral rájuk erőltettek.

Mert, hát persze annyira senki nem hülye, hogy majd megmondják neki, hogy mi legyen és ő meg rögtön azzá válik!

Megmondják neki, hogy mi ne legyen és innentől kezdve csak a lelkiismeretére van bízva, hogy akkor antirasszista lesz-e, vagy netán antiszemita. Azaz szélbalos, vagy széljobbos.

Az ellenségkép az kell mindenkinek.

Kinek a "zsidók", kinek a "nemzeti oldal".

Mondja meg valaki kérem!

Isten tudja mikor, a holnapi nap és a 2010-es év tavasza közti intervallumban választásokat fogunk tartani. Az időpont már-már lényegtelen, az biztos, hogy az esemény egyszer bekövetkezik. A versenyben induló társaságok megvannak. Színek, sorszámok leosztva. Az egyetlen probléma, hogy se ma, se az addig hátralevő időben halvány információfoszlányt nem fogunk kapni arról, hogy mégis mi lesz, ha már a célszalag átszakadt.

Jó, rendben, megértem, hogy ebben az országban nem lehet választást nyerni másképp. Ha megemlítjük azt a szót, hogy „kormányprogram”, mindenki rémülten hátrál a szavazófülkében és kezdi keresni a listán a pártot, amely még csak annyit mondott: a világ szép lesz, és kedves kis nyulacskák fognak szivárványon ugrálni holnaptól.

Megértettem a rendszert és azt is felfogom, hogy annak, aki még a hazája érdekét keresi, és nem a kedvenc színét, az kénytelen szerencsejátékot űzni. Kérem alássan: lottózunk a jövőnkkel. Igaz, hogy a Fidesz szociális demagógiával szedte össze a táborát, de csak nem fogják már azt csinálni, amit eddig mondtak? Olyan nem lehet, hogy ezt valaki még egyszer megpróbálja a Medgyessy után, nemdebár? Igazából tök mást fognak csinálni, de majd jól kommunikálják, és rendbekapják az országot! Ez az, ez lesz, most már tudom, kire szavazok! Vagy mégsem? Mi van, ha mégis...

Vagy szavazzak azokra, akik még nem tudtak egy normális kormányzási ciklust összehozni? Náluk legalább tudom, mit várhatok. Bár, mintha mostanában már ők se lennének az igaziak. Lehet, hogy ők kezdenének el csak igazán osztogatni egy-két százalékért? Vagy jöjjön a Dávid Ibolya? ...

Valahol itt akad meg az ember gondolkodása. Mi az Istenér' kell nekem ezen agyalni?!
Mondják meg, hogy mit akarnak csinálni, én meg eldöntöm, hogy nekem az tetszik-e, vagy sem!

Kormányprogramot ide! Nem érdekel, hogy a lumpenproli elhányja magát tőle, mikor meghallja és az se, hogy mik lesznek a következményei. Ezeknek a tömegeknek, amelyek hajlamosak benyelni ezt a populista baromságot van egy sajátossága. Nem önszervezők. Nem fognak felállni, hogy mi most kérem, megalapítjuk az anti-kormányprogram pártot. Inkább elmennek, isznak egy sört és szidják a kormányt. Lelkük rajta, minket nem érint.
Abba inkább nem mennék bele, hogy mi történik akkor, ha valaki erős vezéri képességgel és homályos ideológiákkal összegyűjti ezeket. Most már lépjünk túl ezen. Ha helyzet van, majd lövünk.

A vicc az egészben, hogy közben meg az okosak beszélnek nagy pofával a polgárosodásról meg polgári szemléletről.

Ilyen?
Itt?
Így?!

Van a világon kétféle ember. Az egyik az, amelyik tud gondolkozni a nemzet fogalmában, a másik az, aki nem. Én sajnálatos módon az utóbbi kategóriába tartozom.

Nem szeretem, ha azt mondják, hogy amennyiben én a nemzet része vagyok, akkor ekképp és ekképp kell gondolkodnom. Nem szeretem, ha összemosnak olyan emberekkel, akikkel a legkisebb mértékű közösséget nem tudom felvállalni, bárhogy is szeretném. Nem hiszem, hogy meg lehet fogalmazni több millió ember lényegét, hiszen éppen ez a lényege: több millióféleképp érez és gondol. Én ilyen vagyok, bocsásson meg érte, kinek ez a dolga.

Az ország az más fogalom. Az Szent. A haza fogalmában képes vagyok gondolkodni. Az viszont, hogy mi a haza érdeke, független a néptől. Mindig változó. Vannak csoportok, akiknek az ország érdeke nem a sajátjuk, s vannak olyanok, akiknek igen. Az ország áll a társadalom felett és nem pedig a "nép" fogalma.

Persze megint visszatérünk oda, hogy az ilyesféle szemléletek igencsak változók, és már hogy ne lennének azok? Különféle rétegekben élünk. Ezerféleképp látjuk a dolgokat. Budapesten például vehet fel az ember olyasféle szemléleteket, mint a „polgári”, a „világpolgári”, vagy a „proli”. Meg még ezeken kívül sok százfélét, mégis behatároltak a lehetőségei itt a városban. „Paraszt” például nem lehet semmilyen esetben sem. Budapest nem az ország. Aki itt él, nem látja át az "ország" működését, csak ezt az izét, amiben él. Vagy, ha mégis el tud vonatkoztatni tőle, mélységes tiszteletem az illetőnek.

Szóval, vegyük úgy, hogy én például próbálok egyfajta polgári szemléletet hordozni, nem a mait, hanem mondjuk egy századdal ezelőtti kiadást, de nekem azért megteszi.

Ez a fajta szemlélet viszont mélységesen megvet bizonyos dolgokat. A folyamatos elégedetlenkedést, a fejletlenséget, a befolyásolhatóságot, a primitívséget, a bálványimádást, egyszóval azt, ami körülvesz minket. Amiket értékelne, abból kevés van. Illetve nem tartozik a mindennapokhoz. Egzotikumnak is nevezhetnők.

Fura helyzetnek tartom, amikor összekapcsolják a nép fogalmát bizonyos értékekkel, s folyton csak az ellentettjét kapom az "utcától". Mert, ugye azt nem gondolja senki, hogy az "utca" s a nép különbözik?

Régóta próbálom a hazámat és a népemet különkapcsolni egymástól. Az országhoz ragaszkodom, mind a kultúrájához, mind történelméhez. Még sorscsapásait is a sajátomnak érzem. A néphez nem. A nép a hazámat hátráltatja.

Ady írta ezt meg egy olyan időben, amikor még nem is volt talán annyira aktuális, mint most. Egyrészről itt vannak a hatalmas értékek. Múlt, hősök, művészetek, tudomány, és a jelen ezernyi kiaknázatlan lehetősége.

Másrészről meg ott a dudva meg a muhar, mely lehúz, altat, s befed. A magyar ugar.

A nép.

Szép dolog a politika. Ma például békenap van. Olyat csináltak nekünk. Mert az ország antiszemita s ettől majd jobb lesz.

Fenét lesz jobb, de ezt már észrevehették volna.

Ami holokauszt címszó alatt történt olyasmi, amiről muszáj megemlékezni, persze. Amikor egyesek előállnak azzal, hogy az egész kitaláció, és ez is a Zsidó Világösszeesküvés Szervezet műve, valahogy mindig elgondolkozom az illető beszámíthatóságán. Már csak azért is, mert tudjuk mire képes az ember. Meg amúgy is ritka nagy lelki szegénységről árulkodik, ha valakinek az életét az összeesküvés elméletek teszik ki. Erre a jelenségre is pont Wass Albert szavai jutnak eszembe, hogy: a primitív aljanépnek mindig okolnia kell valakit a saját restségéért. Éppenséggel nem így mondta, persze, de ezt. Mindegy, nem Wass Albert idézésével akarom kitölteni ezt a cikket.

Ezzel az egész holokauszt témával egy nagy gond van. Mégpedig az, hogy ezt a hazát itten Magyarországnak hívják, amihez persze a zsidók is hozzátartoznak, már csak azért is, mert ha éppenséggel nem lettek volna nálunk, akkor itt egy hídnak a megépítésére se lett volna pénz, a Weiss Manfréd és a Ganz művekről már ne is beszéljünk. Szóval a zsidók is hozzánk tartoznak, és sokkal több volna a közös, tisztelendő dolog köztünk, mint amennyi ellenségeskedést szülhet. Ez a holokauszt téma viszont pont ilyen. Persze nem nekem szül ilyesmit, de én nem vagyok az ország.

Az országban viszont nem egy sorstragédia él benne, hanem, ha minden hülyeségtől eltekintünk, kettő, és ezeknek a tragédiáknak a súlyossága igazából csak egymáshoz mérhető, minden más eltörpül mellettük. Egy szó, mint száz, dátuma is van a másiknak: június 4. Ő volna ugyebár a magyar sorstragédia, Trianon.

Valahogy nem érzem szükségét, hogy értelmes magyar emberek közt eme eseményt ecseteljem, illetve azt, hogy milyen hatással volt ez azokra, akik a határon kívül rekedtek, magyarként. És azt, hogy az elkövetkező évtizedek mit hoztak a Kárpát-medencének, egy ilyen leírhatatlanul igazságtalan, megfontolatlan, és buta rendelkezés következményeként. Aki ezt nem érzi magának, az nem ismeri a sorstragédia fogalmát.

Igazából ezért is volna egy logikus, és morálisan megalapozott lépés nemzeti gyásznappá tenni június 4-ét. A magyarság feldolgozná saját tragédiáját, és lehet, hogy ezáltal nyitottabbá válna a többi nép iránt is. Arról nem is beszélve, hogy miután kiderülne, hogy Trianon megemlékezésen zsidók is valának szép számmal, talán visszaesne valamelyest a fröcsögés. Abban én személy szerint biztos vagyok, hogy lennének.

Pont az ilyen dolgok azok, amik megnyugvást tudnának hozni. Idézek amúgy egy tipikus magyar-zsidó tragédiát, ami Bächer Iván munkássága révén látott napvilágot. Nem emlékszem, hogy neki éppenséggel melyik családtagjáról volt szó, azt hiszem a dédapja, a történet szempontjából lényegtelen. A jóember ugyanis újságíró volt az elszakított Kolozsvárott, ahol amúgy akkoriban elég pezsgő kulturális élet folyt, mivel itt még mindig egy kizárólag magyarok, illetve szászok lakta városról beszélünk. A történethez még két dolog tartozik hozzá: az illető zsidó volt, és emellett meggyőződéses revizionista. Nem is szívlelték egymást különösebben a román hatóságokkal. Lényeg a lényeg, húsz teljes éven át küzdött tollával a magyarságért, majd mikor a második bécsi döntéssel „kincses” Kolozsvár visszatért, őt másnapra ki is tették a munkahelyéről, származása miatt.

Talán az ilyen történeteket kéne egy kicsit propagálni, bár kétlem, hogy a primitív suttyók közül olyan sokat lehetne meggyőzni ilyesmivel. Másnapra kiderülne, hogy ez is a Zsidó Világösszeesküvés Szervezet műveihez tartozik. Lényegtelen, vannak olyanok, akiknek az ember hozhat fel, amit akar, agysejtje úgysem lesz több. Már azzal sok gőz szállna el, ha állami szinten megemlékeznénk az összes tragédiánkról. Zsidóról, magyarról, ami éppenséggel hozzánk tartozik.