Ha menne nékem a Photoshop, most itt Batman fejének helyén Gaskóé szerepelne, Superman szimpatikus vörös lepedője fölül mélyen tisztelt ellenzékünk vezetője kacsintana vissza és a kalapos fickó minden bizonnyal egy V43-as mozdony lenne, amely kripton tartalmú fényszóróval harcol. Nem megy. A Kedves Olvasó legyen szíves odaképzelni.
Fölvetődött már errefelé a téma, hogy mégis hogy a viharba süllyed egy ország politikai szintje arra a színvonalra ahol a miénk van. Jöttek is felvetések; részemről ez még mindig a harmadik köztársaság csodája. A saját csodám pedig az volna, hogy újra és újra képes vagyok meglepődni rajta.
Most éppen ilyet szólt az ún. magyar jobboldal, hogy egyetért a sztrájkkal.
Akkor itt most tartsunk is egy kis szünetet. A Kedves Olvasó helyezkedjék el kényelmesen a foteljében, igyon egy forró teát, majd miután mindenki lenyugosztotta az idegrendszerét törjön ki belőlünk a kérdés, hogy mégis mivel értenek egyet ezek az emberek?!
Íme, a védéeszesz követelései frissen, ropogósan a honlapjukról:
Követeljük, hogy 250 ezer forinttal valamennyi vasutas részesedjen a MÁV Cargo privatizációs bevételéből. Ez nem extrémitás, hiszen a Cargosok rövidesen fejenként mintegy 1,5 millió forintot kapnak. Ez jó, ezt akartuk, de a többi vasutasról se vagyunk hajlandóak megfeledkezni. Ez csak nem baj? (A VSZ kiáltványában szereplő történelemhamisításra viszont nem kívánunk reagálni, arra, hogy a Cargos munkavállalók részesedése csak és kizárólag a VSZ érdeme.)
Követeljük, hogy a társaságba vitt munkavállalók (MÁV Start, MÁV Gépészet, satöbbi) 10 százalékos alapbéremelését, hiszen az Árufuvarozási Üzletág tevékenység-kihelyezésével bezárólag ezt minden munkáltatói jogutódlással a MÁV-tól más társaságokba kiszervezett vasutas megkapta. Mennyivel rosszabbak a többiek, akiket ezt követően szerveztek ki, hogy semmit ne kapjanak belőle? Szerintünk ők is ugyanúgy megérdemlik.
Követeljük az infláció 1,1 százalékkal történő kompenzálását. Ez a követelés még a világválság kirobbanása előttről való, a jelenlegi és a várható recesszió idején ez tényleg valakinek túl soknak tűnik? Nehéz elhinni.
Követeljük, hogy a mellékvonalakon a személyszállítás ne szűnjön meg. Több szakszervezet roppant büszke arra az egy évvel korábban, a Gazdasági és Közlekedési Minisztériummal megkötött egyezségre, ami szerintük megmentette a mellékvonalakat az enyészettől. Akkor elsősorban a 12 vonal ügyének rendezése volt különösen sürgető, viszont a megállapodás csak pár hónap haladékot adott nekik. A megállapodás jó vagy rossz voltát a legutóbbi Vasúti Egyeztető Bizottsági ülésen épp a VSZ ítélte meg: képviselőjük azt sérelmezte a Minisztériumban, hogy nem veszik őket komolyan, az általuk írt leveleket még csak válaszra se méltatják. Egyértelmű, hogy a többi szakszervezetre csak az aláírásuk miatt volt szükség: megmutatni, hogy van egy megállapodás, amit "csupán" egy szakszervezet nem írt alá: a VDSzSz.
A megállapodás előtt még a VSZ-szel közösen, utána a VSZ és más szakszervezetekhez tartozó - vagy épp nem tartozó - vasutasokkal együtt vívtuk harcunkat a mellékvonalak érdekében.
Az erőfeszítés eredményes volt, hiszen a kormány vállalta, hogy jó pár évig "békén hagyja" a mellékvonalakat: nem is zárja be azokat, viszont nem is ad pénzt fejlesztésükre. Ez utóbbi miatt szerepel a mellékvonalak ügye továbbra is a sztrájkkövetelések között, hiszen fejlesztés nélkül maguktól tönkremennek.
Követeljük, hogy a jövőben munkáltatói érdekkörben felmerült okból történő munkáltatói rendes felmondásra a MÁV többségi tulajdonában lévő gazdasági társaságoknál csak a szakszervezetünk egyetértését követően kerülhessen sor tagjaink esetében.
Akkor most ez az egyetértés azt jelenti, hogy a magyar jobboldal szerint az rendben van, hogy a közszolgáltatásban dolgozó emberek egy "adjatok több pénzt" megszólalás kíséretében befejezik a munkát? Vagy a szolidaritás annak az ötletnek szól, hogy a munkáltató ne rúghasson ki alkalmazottat anélkül, hogy őt megkérdeznék róla, hogy akarja-e hogy kirúgják? Arról ne is beszéljünk, hogy a cirka száz éve épült falusi vasútvonalakat (Történelmi tájékoztatás: 1900-ban Mo. motorizációs foka erősen nullához konvergált. Buszok nem jártak, nem hogy tisztábbak, olcsóbbak és gyorsabbak lehettek volna a MÁV-nál...) fenntartani 20 utazóra meg kicsivel több munkavállalóra mennyire reális követelés egy gazdasági válság közepén.
Tegyük fel, hogy ez az egész úgy, ahogy van, a jobboldal szerint O.K. . Legyen. Tiszteljük felebarátaink elmebaját! Csak könyörgöm, egy jobboldali kormányt mondjanak már a világtörténelemben, aki ilyen helyzetben nem lovas rendőrrel ment tárgyalni!
No, de ne folyjunk ennyire bele politikába, mert akármilyen hihetetlen, a cikk nem evégre született.
Történt ezelőtt a kijelentés előtt egy felmérés, talán a Tárki részéről, hogy a népesség harminchat százaléka egyetért a sztrájkkal. Tegyük fel, hogy a két hír között eltelt rövidke idő a véletlen műve.
Mindenesetre ezt az alábbi kijelentést valahogy ekképp fordíthatnánk le magyarra, ha nagyon szándékunkban állna: "A magyar társadalom harminchat százaléka eléggé utálja a kormányt és annak vezetőjét ahhoz, hogy akár egy hatalmasat szopjon az ellene folytatott harcban."
Na, most azt mondja meg valaki az Isten szerelmére, hogy hogyan egyszerűsödhet le egy nemzet tetemes részének (harminchat százalék plusz a másik oldalon levő hasonló érzelműek) gondolkodása egy képregény szintjére?
Azazhogy van kéremszépen a „Jó” meg a „Gonosz”. A „Gonoszt” utáljuk. Mert csúnya. Meg, mert a „Jó” asszondta, hogy ő „gonosz”. A „Jó” tettei megkérdőjelezhetetlenek, mert Ő mindent miértünk tesz. Amit a „Jó” mond, az úgy van. A „Gonosz” ellenben akárhogy bizonygatja, hogy „jó”, kétséget kizáróan hazudik. Mert a „Gonoszt” egyetlen dolog élteti: a mi szenvedésünk.
Ha az ember meg akarja tudni, hogy végül is ki a "Gonosz" és ki a "Jó", kapcsolja be randomra valamelyik tévécsatornát, vagy hívja fel randomra valamelyik barátját! Meg fogja tudni. Néha talán a címkék változnak.
Na, és aztán már van is két nagyon fasza kategóriánk. Felül találhatóak, idézőjelbe téve. Ha jól értelmezem a híreket, lakosságunk tetemes részének sikerült belepakolni az ország életét és a körötte zajló folyamatokat ebbe a kettő darab szerencsétlen halmazba.
A Kérdés a következő volna:
Hogyan gondolkodhat egy nép, népként ilyen szinten sémákban, mikor magánemberként teljesen az ellentettjét produkálja?
Amiképp én érzem, itt mindenki nagyon jól tisztában van azzal, hogy az élet nem „Jóról” meg „Rosszról” szól, hanem önmagáról. Amiben ilyenek nincsenek. Azazhogy egybeolvadnak. Mert ez a Valóság.
Emberek, akik közel állnak hozzánk, meghalnak, mi is meg fogunk, akaratunkon kívül is kárt okozunk embertársainknak, és még ezer más szarság történik velünk. Meg sok jó is. Utóbbiakért küzdeni kell, mint a fene. Hősök meg nincsenek. Az élet nem egy bölcsődal.
Ha ilyesmiről kérdeznénk a magyar, harminc év feletti lakosságot, jó arányban vissza lehetne kapni a fenti állításokat. Ami az én világomban egy egészséges világnézetnek minősül.
És lásd, mindennek ellenére a politikánkban mégis a séma az úr.
Nem volna talán egy rossz ötlet a politikát is valóságként kezelni.
Képeket loptam, az utolsót a szovicc.blog.hu-ról. Beba-1 munkája.
